Avagy az ellenségem ellenségének a felebarátjának a szakácsának a privát hadserege az nekem mim?

Jó lenne, ha a cár kiesne a háborúból, nem? Becsempésszük ezt a jellegtelen külsejű kis embert, kirobbantja a forradalmat, nagy siker lesz! Gulág, holodomor, megszállás, terror, elnyomás. Nagy siker.

Jó lenne, ha kommunisták - akiket mi találtunk, ki, lásd fentebb - nem jutnának hatalomra, nem? Összeállunk ezzel a furcsa bajuszú kis emberrel, nagy siker lesz! Világháború, holokauszt. Nagy siker.

Jó lenne, ha szovjetek verséget szenvednének Afganisztánban, nem? Támogatjuk ezeket a fura fejfedős embereket, nagy siker lesz! Fundamentalista iszlám terror, talibán, al-Kaida, 9/11, ISIS. Nagy siker.

Jó lenne, ha Putyin megbukna, nem? Van ez szakács, akinek a magánhadseregét már terrorista szervezetté minősítettük meg szankcionáltuk, aki szerint Putyin túl gyenge, és totális háború kéne, teljes mozgósítással és hadigazdálkodással, egyébként meg erőszakos elítélteket toboroz, és a sajátjait is kalapáccsal végzi ki, amit felvesz videóra, feltölti az internetre, és még büszke is rá, szurkoljunk neki, nagy siker lesz!

Értem én, hogy muszáj lejátszani az Orbán vs Egyesült Ellenzék sokadik körös rangadóját, és ehhez a legjobb megoldás, ha mint kibic focidrukkerek szurkolunk Ukrajna szisztematikus elpusztítása közben, annak a nyugat által tettlegesen félvállról vevésével karöltve (1994-es biztonsági garanciák, 2008-as NATO csatlakozásra vissza nem térés, Minszk 1+2, vagy most a nagyüzemi szenvedés a fegyvergyártás beindításáról), csak nem tanulunk semmiből úgy tűnik, viszont szentül meg vagyunk győződve, hogy a jobb emberek azok mi vagyunk.

Bolondkutya, Cicamica, Rossztanács, Kispillangó, Sosehalunkmeg Tábornok és kölyökbandájuk fantasztikus kalandjai valahol a harmadik világnak is a peremén, a második országban balra:

Avagy Alice Csodaországban találkozik a Legyek urával, egyik oldalról lapátolják beléjük az amfetamint, a másikról a lőszert, Makarenko meg valahol hangosan zokog, nem tudni, miért.

„A misztifikáció az az eszköz a parancsnok kezében, amelynek közvetítésével a szeretet és a félelem – mindkettő mindig nagyon képlékeny fogalom – csalással és hízelgéssel ráveszi a beosztottat, hogy kövesse vezérét, sőt, néha arra is, hogy előre megsejtse a parancsnok akaratát. A titokzatosság azonban a valós vagy vélt távolság kérdése, amelyet a parancsnoknak meg kell teremtenie vagy ki kell találnia.”
- John Keegan: A parancsnoklás álarca

Misztifikáció: elhallgatott, vagy akár elhazudott történetek, az okok elfedése kitalált dolgokkal, eltemetése mesterséges kakofóniában.

Megsejteni a parancsnok akaratát: vélt azonosulás a felettünk és a mellettünk lévőkkel, beleérzése, belelátása vágyainknak mások mondataiba, tetteink felelősséghárító igazolása.

Távolság: lehetővé teszi, hogy akár a vezér, akár az alattvaló „váltson”, ha a dolgok mégsem úgy alakulnak (ti. kiderül az igazság), ahogy reméltük.

Ki kell találnia: egyes pragmatizmusok helyesek, mások helytelenek, ez nagyon fontos.

2003., Irak. A tengerészgalogság támadásának az élén az első felderítő zászlóalj halad. Egy riporter a legelső Humvee-ban ülve utazza végig az öt hetes hadjáratot, és jegyzetel. Cikksorozat, majd könyv, majd mini tévésorozat lesz belőle. Semmi pátosz, semmi morálfilozófia, de nem is gonzo, viszont sok benne a profanitás.

* * *

- Miért várunk egy helyben, miközben lőnek minket?
- Arra várunk, hogy bekamikázézzunk a városba, és kihozzuk a sebesülteket!
- Sok sebesült van?
- Ó, a sebesültek még nincsenek ott! Majd ha megindult a támadás, utána!

* * *

Tudom, hogy régi film, és nem nagyon kavarta fel a vizet, és még a kritikusok is lehúzták, de nekem nagyon bejött. A monológok főleg. Messzebbre visznek, mint az ember gondolná.

A délszláv háborúkról fura mód nem nagyon tudunk, és nem is nagyon beszélünk. Mindenkinek van olyan imserőse, aki elmenekült a háború vagy a sorozás elől, neadjisten részt is vett benne, csak ők se nagyon beszélnek róla, milyen az, amikor elindultok az erdőbe, és aki szembe jön, arra lőni kell, még ha tudja a jelszót, akkor is. Azt, ami ott folyt, nehéz lesz történelemként bemutatni. Addig marad a művészet:

Dél-Oszétiában a grúz hadsereg katonáinak kezében H&K G36-os gépkarabélyokat láttak a fényképfelvételek tanulsága szerint a szakértők. Húha. És mindezt a német ARD televízió kürtöli világgá. Azt hinné az ember, hogy ott nyugatabbra azért annál többet jelent az újságírás, pláne közszolgálatilag.

A fegyverkereskedelem általában erős állami kontrol alatt áll a legtöbb gyártó országban. A német állam szerint ők aztán nem adtak engedélyt a H&K-nak az exportra, a H&K pedig hallgat. Akkor mégis hogyan kerülhettek oda a fegyverek?

Ez is megvolt. Volt a cseheknek '68, nekünk '56, a grúzoknak meg van most egy 2008. Párhuzamok a három történetben, hogy mindegyikben részt vett a szovjet / orosz hadsereg, a "nyugat", és egy kis ország, aki nem tudta helyesen megítélni, hol a helye a világban.

A grúzok integrálni szeretnék Dél-Oszétiát és Abháziát a még ott lakók akarata ellenére. Ezt Oroszország kihasználja. Az oroszokat persze nem érdeklik az oszétek vagy az abházok. Őket igazából Baku érdekli, meg a NATO rakétapajzsa, meg, hogy semmilyen körülmények között se legyen egy Nabuccónak látszó tárgy a környéken. Ha Oroszország érzéken lenne a kisebbségek önrendelkezése iránt, akkor már holnap darabjaira hullana. Mondjuk indulásként függetlenséget adhatna Észak-Oszétiának, hogy a csecseneket ne is említsük, mert ők terroristák, az oszétek meg csak csempészek.