Bolondkutya, Cicamica, Rossztanács, Kispillangó, Sosehalunkmeg Tábornok és kölyökbandájuk fantasztikus kalandjai valahol a harmadik világnak is a peremén, a második országban balra:

Avagy Alice Csodaországban találkozik a Legyek urával, egyik oldalról lapátolják beléjük az amfetamint, a másikról a lőszert, Makarenko meg valahol hangosan zokog, nem tudni, miért.

Van abban valami szürreális innen Európából nézve, ahogy egy 16 év körüli srác talpig fehér esküvői ruhában lő darabokra embereket, mellette egy 12 éves forma gyerek, hátán bucsus pillangószárnyak flitterrel, akkora AK-val, hogy alig bírja el, mögöttük a társuk meg cipeli a bőröndmagnót, amiből felváltva szól a gangsztarepp és Martin Luther King beszédei.

Pedig nincs benne. A film szereplői nem színészek: volt gyerekkatonák játszanak gyerekkatonákat. Nem a saját történetüket mesélik el, de lehetne az is. A rendező szerint a gyerekek drámaterápiának fogták fel, és hamar meg tudták különböztetni a fikciót a valóságtól. A producer aggódott, hogy hogyan fog megtérülni a befektetett pénz, hiszen nem elég, hogy helyi angol dialektusban beszélnek (angol anyanyelvűeknek is kell hozzá az angol felirat), de nincs a filmben fehér ember: ki fogja így megvenni?

Holott tele van gyönyörű jelenetekkel: amikor a családját menekítő 13 éves lány elássa egy ládában a kedvenc játék babáját a fali feszülettel együtt, amikor Johnny egy roncsautó tetején állva, kezében gépkarabéllyal az út széléről végignézi, hogyan vonják ki konvojban az ENSZ csapatokat, vagy ahogy a halántéksebükbe dörzsölt kokaintól teljesen szétesve dörömbölnek az állami tévécsatorna székházának üvegajtóin.

A rengeteg erőszak ellenére nem lesz durva, vagy naturalista - egyszerűen nyers, ahogy erkölcsi tanulság sincs benne, mert az események résztvevői a maguk természetességében élik meg mindazt, amit mi pusztításnak és borzalomnak látunk.

No men, no war!
You don’t want to die? Don’t be born!