2003., Irak. A tengerészgalogság támadásának az élén az első felderítő zászlóalj halad. Egy riporter a legelső Humvee-ban ülve utazza végig az öt hetes hadjáratot, és jegyzetel. Cikksorozat, majd könyv, majd mini tévésorozat lesz belőle. Semmi pátosz, semmi morálfilozófia, de nem is gonzo, viszont sok benne a profanitás.

* * *

- Miért várunk egy helyben, miközben lőnek minket?
- Arra várunk, hogy bekamikázézzunk a városba, és kihozzuk a sebesülteket!
- Sok sebesült van?
- Ó, a sebesültek még nincsenek ott! Majd ha megindult a támadás, utána!

* * *

Bevetés előtt a szakasz legtöbb tagja elköszönt egymástól. A formális búcsú különösnek tűnhet, hiszen szorosan össze lesznek zsúfolva a terepjárókban. Inkább annak az átalakulásnak szól, ami harc közben megy végbe az emberben. Azok a barátok, akik az előbb még együtt nevettek, vagy beszélgettek zenéről és a barátnőik seggéről, nem ugyanazok az emberek, amint megkezdődik a csata.

A változás először fizikainak tűnik, az adrenalin egyből elárasztja a szervezetet, amint eldördülnek az első lövések. De míg a civil világban az adrenalin fröccs csak pár perces, egy autóbaleset vagy bungee ugrás közben, addig harc közben órákig is eltarthat. Idővel a test kiég, vagy egyszerűen kifogy belőle. Akárhogy is, előbb-utóbb elveszted a félelemre való fizikai képességedet. A robbanásokkor már nem rándulsz össze, mindenki mozdulatlanul ül, ahogy a gránátok becsapódnak körülöttünk. Csak a pupillák szűkülnek és tágulnak.

A rettegés nem múlik el, csak az izmokból és az idegekből az agyba fészkeli be magát. Ha morbid dolgokon jár az eszed, hogy hányféleképpen sebesülhetsz vagy halhatsz meg, csak rosszabb lesz tőle. Ha jó dolgokra gondolsz, attól is csak rosszabb lesz: a kellemes emlékek, vagy a tervek a jövőre nézve csak arra emlékeztetnek, hogy mennyire nem akarsz meghalni. A legjobb, ha kikapcsolsz, ha kizársz mindent, de ennek az eléréséhez fel kell adnod magad.

Azt hiszem, ezért búcsúznak el egymástól: egy helyen lesznek ugyan, de nem lesznek együtt, mert mindannyian messze járnak majd.

* * *

- Jót szart, őrmester?
- Kitűnőt. Kiszartam az agyam is. Se nem túl kemény, se nem túl folyós.
- Az szopás, amikor folyós, és ötvenszer kell utána segget törölni.
- Nem erről van szó. Ha túl kemény, vagy túl puha, akkor valami nincs rendben.
- Egy kicsit savasnak is kell lennie, hogy csípjen, amikor kijön.
- De csak a te kis ánuszodat, mert túl sok fasz járt már benne.
- Baszki, a sereg egy nagy buzulás. Másról se beszélünk.

* * *

- Uraim, az imént elfoglaltunk egy repteret! Ez azért elég ninja volt.

* * *

- Tudod, attól még nem vagy meleg, hogy tetszik neked Rudy. Mindannyiunknak tetszik.

* * *

- Ray, hagyd abba! Mondtam, ebben a Humvee-ban nincs country éneklés!
- De ez nem country, hanem egy cowboy dal!
[az őrmester lelő egy híd alatt megbújó irakit]
- Ray, nincsenek cowboy-ok. A tehéntartás ipar, a lótenyésztés meg tudomány. Vagy száz éve kihaltak.

* * *

"Megtanultam, hogy kétfajta ember van Irakban: jó emberek, és halottak. Én biztos nagyon jó lehetek. Tíz kilót fogytam, leborotváltam a hajam, rászoktam a cigire, a lábam már félig lerohadt, és minden nap egyik mocskos helyről a másik mocskos helyre megyünk. Halott embereket és gyerekeket látok mindenütt, és a közöny ürességében mozgok. Téged és a kislányunkat mélyen magamban elzárva tartalak, és megpróbálok nem gondolni rátok." Az őrmester felnézett a levélírásból: - Te, szerinted ez így túl erős lesz?

* * *