Hajnal fél kettő, Nemzeti Színház, nagy színpad ("ahol a fény és a hang is nagy"). Alföldi Róbert egyedül áll a sötét színpadon. A nézőtéren csend. Bekapcsol a reflektor, kezdődik a monológ:

[Alföldi]: - Megtaposlak, megalázlak, az a jó, ha fáj.
[pár másodperc csend]
[Alföldi] - Csa-csa-csa.

A nézőtéren felkapcsolják a villanyt. Egyedül Réthelyi ül az ötödik sorban, jobb középen, rosszallva csóválja a fejét:

[Réthelyi]: - Robi, Robi, ez így nem lesz jó. Küld be anyádat a minisztériumba.

Réhelyi feláll, felveszi szürke ballonkabátját, fejébe csapja keménykalapját, és szomorúan kisétál.

[Alföldi]: - Köszönni meg én fogok... csa-csa-csa.

Én nem értem a fene nagy protekcionizmust.
Hogy külföldi ne vehessen magyar földet, vagy MOL-t.
Ezzel ugyanis nem csak azt mondjuk, hogy a külföldi az nem mindegy, mit vehet: azt is mondjuk, hogy a magyar nem mindegy, hogy kinek adja el.

Ezt már régóta ki akartam adni magamból, de csak mostanra jutottam el oda, hogy nagyjából megfogalmazzam.
Azaz hogy mit is gondolok a mi nagyszerű politikusaink felém intézett, gondosan megfogalmazott kérdéseiről. Vagyis a népszavazósdiról.
És nem a mostaniról

Városi létünk elengedhetetlen kelléke a kisállat-határozó, csak hogy tudjuk, ki-kicsoda az utca népéből. Népnemzeti reneszánszunknak úgy tűnik immáron elengedhetetlen kelléke a macskakövek 3-4 havonta elvégzendő redisztribúciója. Barikádot emelni belőlük ugyan eléggé idő- és munkaigényes, de zúzni, na, azt lehet velük.

Radikálutálatunk mocsarában szeretnénk segíteni a jobb sorsa érdemesebb járókelőknek az elmúlt két évben feltűnt új fajok leírásával. Piros betűs ünnepekkor (Március 15., Augusztus 20., Október 23., December 25-26.) ha a szembejövők között felismeri az alábbiak valamelyikét, csendben, nyugodtan álljon meg, szeme sarkából nézzen körül, nem vették-e már körbe, és nyugodtan, feltűnésmentesen hagyja el az utcát. Semmiképp se fusson! Ne is gondoljon rá! Megbasszák a rendőrök egy üres könnygázkaniszterrel!