Ha akarom, úgy nézem, hogy a hatalom mértéke egyenlő azzal, hogy az egyén mekkora energiamennyiség felett rendelkezik. A monarchikus államrend, a vallási és közösségi hagyományaink mind a mezőgazdasági berendezkedésben gyökereznek. Az emberiség létezése óta a fő energiaforrás innen származott. Az európai monarchiák és az egyéb, hagyományos struktúrák hanyatlása végigkövethető, ahogy megjelentek és elterjedtek a nem mezőgazdasági alapokon nyugvó energiahordozók a termelésben, és főleg a haditechnikában.
A hozzáadott érték fogalma aránylag egyértelmű: egy termék az adott környezetben számtalan faktor alapján bizonyos értékkel bír. Más környezetbe helyezve ez az érték növekedhet, ám ehhez energiát kell felhasználnunk, hasznunk gyakorlatilag a kockázati felár, vagyis szerencsésnek áll a világ. Mindez igaz egészen addig, amíg kizárólag emberi vagy állati izomerőről beszélünk. A középkorban a vitorlás hajók, a szélmalmok, a vízimalmok és hasonló szerkezetek voltak az egyetlenek, amik energiatöbbletet termeltek, vagyis ezek voltak a haszon igazi forrásai, elterjedésük fenekestül forgatta fel az adott termelési szektor, társadalmi réteg hatalmi viszonyait. Tessék megnézni a holland fűrésztelepek átalakulását, és Hollandiának, mint világkereskedelmi hatalomnak a születését. Igen, a szélmalom volt az oka.
Ám mindezek a források vagy ciklikusak, lokalizáltak, vagy erősen fluktuálnak: a mezőgazdasági termelés az évszakokhoz van kötve, a szél vagy fúj, vagy nem, a víz energiáját pedig - nagyfeszültségű vezeték hiányában - nem lehet túl messzire vinni a folyótól, vagyis a haszonban a kockázati felár aránya még mindig magas volt. Ebbe avatkozott bele a kémiai energia, úgy is mint gőzgép és lőfegyver. A szállítás és az árutermelés ugyanakkora vagy nagyobb mezőgazdasági termelés mellett kevesebb izomerőt igényelt, kevesebb munkást, ráadásul az energia folyamatosan és szabályozható mértékben állt rendelkezésre. A hozzáadott érték nőtt, a kockázati rész csökkent. A mezőgazdasági értéktermelés a végtermék árában kisebbségbe szorult. Ez volt a monarchiák első olyan próbatétele, ami az ókor óta alapvetően változatlan hatalmi struktúráját kikezdte: a földbirtokos nemesség, a monarchia tartópillére az összvagyont és az össz-energiamennyiséget tekintve hátrányba került, azokról egyre kisebb arányban rendelkezett. Azok az államok, amik tanultak a római dilemmából - patríciusok vs. lovagok - prosperáltak, például Anglia, köszönhetően a Hódító Vilmos lefektette, nyílt társadalmat célzó alapoknak.
Ám mind a szélmalmok, mind a gőzgépek vagy vitorlások szakértelmet és komoly anyagi befektetést igényeltek, amit a társadalom többsége - immár dologtalan lévén - nem engedhetett meg magának. Akkor mégis mi vezetett a felvilágosodáshoz? A lőfegyver. Egy puskával felfegyverzett katona a legképzettebb lovagot is leteríthette. Az egyszerű nincstelen polgár olyan hatalmat kapott a kezébe a harctéren, ami szükségessé tette a hierarchia átgondolását: többé nem lehetett puszta kényszerrel keresztül vinni az uralkodó vagy a parancsnok akaratát, szükséges volt az alattvalók tevőleges beleegyezésére (ékes példája az amerikai polgárháború). A földbirtokos nemesség a modernizmus eme vívmányának örömmel állt az élére, így próbálván visszaszerezni elvesztett pozícióinak egy részét. A francia forradalom sose jött volna létre a monarch és a hagyományos elit hataloméhsége nélkül, tulajdonképpen ők maguk adták a riválisaik által kitermelt tömegember kezébe a megbuktatásukhoz szükséges eszközöket. A felvilágosodás nem az égből pottyant alá. Kialakult, méghozzá organikusan.
A hagyományos monarchiák - kisebb-nagyobb bukkanókkal ugyan - mégis fennmaradtak egészen az első világháborúig. Egészen addig a sortűz személyes dolog volt, az első szalvók előtt még meg tudták mondani, milyen színű szeme volt a szemben állónak (utána túl nagy volt a füst), egy jól időzített, test-test elleni szuronyrohammal el lehetett dönteni a háborút, és a lovasság, a nemesi erények - hűség, bátorság, alázat - és hagyományok utolsó letéteményese a hadszíntéren még mindig domináns tényező volt. Az első világégés hozta el azokat az eszközöket, amik végképp megmutatták a hagyományos gondolkodás csődjét: géppuskatűzben elvérző lovas és gyalogos rohamok, tüzérségi zárótűzben kuporgás a lövészárok mélyén, bombázás repülőgépről és páncélosroham a tehetetlen, nyers hús ellen. Ezek az emberek döntötték meg a német és az orosz monarchiákat: a háborúban az egyén szembesült azzal, hogy sokkal nagyobb hatalom van a kezében - sokkal nagyobb energia felett rendelkezik -, mint azt korábban gondolta. Nem hiába féltek az orosz kommunisták mindkét háborúban a frontról hazatérő katonáktól.
Ma, a kommunizmus és a hagyományos monarchiák után, az egyénnek minden eddiginél nagyobb hatalom van a kezében, minden eddiginél nagyobb energiamennyiség felett rendelkezik: egy tucat ember romba tud dönteni egy gazdaságot, egy kis csoport a földdel egyenlővé tenni egy várost, pár száz meg tud bénítani egy országot, vagy falhoz szegezni a világ legnagyobb hadseregét. Brave new world. Mégis vannak monarchiák, amik fennmaradtak, és az elitnek is vannak olyan tagjai, akik vissza tudják vezetni a családfájukat egészen a földbirtokos időkig: a brit, a svéd, a norvég, a holland vagy épp a monacói uralkodónak nincs épp sanyarú sorsa, és valahogy a Rothschild bárók is köszönik, megvannak. Ezek az emberek helyesen ismerték fel a hatalom forrását, és nem voltak restek kiaknázni azt: földbirtokosból bányatulajdonosok és gyáriparosok, majd olajrészvényesek lettek. A tömegdemokráciák - melyet a fent említett mai monarchiák is alkalmaznak - ugyanúgy a hatalom felosztásáról szólnak, mint elődeik: a mostani elit olajban és áramban utazik, és a modernizmus ellenére is - vagy épp azért - most is ők rendelkeznek az erőforrások nagy része felett. Tanultak, adaptálódtak, fennmaradtak. Szimbolikából nem lehet megélni.
A tömegdemokrácia nem a valaha létezett legtökéletesebb államforma, és valószínűleg nem is az utolsó stáció az emberi közösségek fejlődésében. A kihívások, amikkel szembe kell néznie, egyszerre érkeznek belülről és kívülről. A kollektív öngyilkosság klímakatasztrófa és/vagy atomháború révén, az erőforrások kiapadása, legyen szó a termőföld eltartó képességének a túllépéséről, vagy az olaj kereslet-kínálati egyensúlyának felborulásáról. Az energiaforrásokat termelő országokban létező hatalmi egyensúly hiányáról, és az abból fakadó terrorizmusról - ezen államok és csoportok nem igénylik, sőt, elutasítják a közösség többségének a tevőleges beleegyezését, ám a rendelkezésükre álló eszközök megegyeznek a tömegdemokráciákéval (közbevetőleg: az épp végbemenő változások mondjuk Szaúd-Arábiában kísértetiesen hasonlítanak a francia forradalmat megelőzőkre, amit itt az állam azzal igyekezett megelőzni, hogy a dologtalan polgárokat alanyi jogon jólétben tartotta, ám a források apadnak). Ez a két probléma képes az egész folyamatot a visszájára fordítani, s visszaállítani a "hagyományos" társadalmi berendezkedést (földtúrás puszta kézzel), nagyjából 5 milliárd ember élete árán.
A harmadik az, hogy a szükséges energiamennyiséget non-fosszilis energiaforrásból állítjuk elő: az atom és a fúziós energia mellé (a G8-ak energiapolitikusai szerint laza 15 ezer atomerőmű kéne mondjuk már holnap) be kell venni a centralizált és a decentralizált megújuló energiaforrásokat. Az újfajta erőművek befektetői lecserélhetik a jelenlegi olaj elitet, a nagy termelői kapacitással rendelkező országok növelhetik hatalmukat más, jelenlegi termelő országok rovására, ám ezek a berendezkedést nem fenyegetik alapjaiban - annál inkább a decentralizált, fogyasztó oldali betáp. Ez adná vissza az embereknek az önellátásukból azt, amit a mezőgazdaság gépesítése elvett, ez csökkentené függőségüket és növelné szabadságukat, és egyben hatalmukat is. Ez viszont a fennálló hierarchiát veszélyezteti ténylegesen, és kérdés, hogy ezúttal van-e annyi előrelátás az uralkodó elitben, hogy élére álljon a változásoknak, vagy kell hozzá egy francia forradalom, esetleg egy újabb világháború (mely esetben nagy valószínűséggel vissza a mínusz ötmilliárdos verzióhoz).
