A vasárnap esti megmondóműsorba belehallgatva ütötte meg a fülemet a TASZ nevének igen kreatív, allegórikus újrahasznosítása: aki a holokausztot tagadja, az egy tasz. Függetlenül attól, kicsoda-micsoda is a TASZ, és miket tett az elmúlt években – a teljesség igénye nélkül: állami cégvezetők juttatásainak nyilvánossá tétele, a parkolási pénzek nyilvánosságra hozása, a Grippen-ügylet ellentételezésének nyilvánossá tétele, és hasonló taszságokért küzdenek. Bizony, mert míg én pl. kiírom magamból, azt nagyrészt úgy hagyom, ők nem röstellnek bíróságra járni, hogy érdemi változás történjen.
Ám a holokauszt az más. Bár egyáltalán nem arról van szó, hogy a holokausztot tagadni helyes, követendő dolog-e, ezen általában nehezen teszik túl magukat néhányan/sokan (nem tudom, hányan, passz), de még csak nem is arról, hogy a holokausztot el kívánnák bagatellizálni, vagy bármi másnak beállítani, mint több millió ember – köztük sok ezer honfitársunk – módszeres elpusztítását, nem. Annyiról van szó, hogy ha egy tünetet betiltunk, attól még betegek maradunk. Ezt nem értette se Gálvölgyi, se Farkasházy – az egyetlen, aki kapizsgálta, az a Hajós volt.
Tetszett az érvelése, hogy lám, hiába volt betiltva mindenféle náculás 40 évig, amint megszűnt a tiltás, egyből kiderült, hogy az absztinencia mit sem segített, sőt: csupán éhesebbek lettünk tőle. Tetszett, hogy kimondta: adósak vagyunk pár szembenézéssel a múltunkat illetően, akár a nyilas korszakra, akár a kommunizmusra gondolunk. Sokat hozzátenni nem tudok, mert még mindig áll, hogy nem a szélsőségesek a probléma, mert ők csak a kezeletlen problémákra adott hibás válasz, téves immunreakció, és az is, hogy ha bármely, a széljobb által felkarolt témát nézzük, akkor a mainstream politika totális kudarcával szembesülünk az érintett területen.
Farkasházy példáival most se lopta be magamat a szívembe: itt ma Magyarországon nincsenek kápók, nincsen külföldi megszálló hatalom, ami egy szélsőséges diktatúrát hatalomra tudna juttatni tankágyúk árnyékában (can’t forget: ’41-ben a nyilasok és a kommunisták még ugyanazokban a marhavagonokban mentek a frontra, munkaszolgálatosként). A megalázásról pedig: megalázni valakit annyit tesz, hogy olyasvalamire kényszerítjük, amit nagyon nem akar megtenni. Itt nem a spenót megevésére kell gondolni, hanem mondjuk arra, hogy valakinek választást ajánlunk: két golyó a fejbe, vagy nyilvánosan a fejére vizelünk (a fejrevizelés Teddy-től származik).
És itt elérünk egy régi mániámhoz: a kisebbségek lenézéséhez. Vannak sokan, akik tesznek a kisebbségekért, mint például azok a missziók, amik romatelepeken dolgoznak, de vannak olyanok is, akiknek a létezését a segítség igénye legitimálja. Amikor azt mondom, hogy nem szabad cigányozni, zsidózni, buzizni, akkor azt mondom, hogy azok az emberek, akiket védek, gyengébbek nálam – nem bírják el az igaztalan vádakat. Nem kezelem őket felnőttként, akiknek viselniük kéne tudni, ha csúnyát mondanak rájuk (nagyon fontos kiegészítés: kővel fejbe dobni valakit ebbe már nagyon nem fér bele). Egy fröcsögő, szakadár gárdakapitány zavaró, idegesítő, kényszeres nevetésre ingerlő – de megalázó?
