A vallások és más emberi tevékenységek között nem bírok különbséget látni. Csúnya ballib vagyok, tudom, Pol Pot szellemi örököse, aki csegevarás pólóban a Tőkét vakargatja. Azért nem bírok, mert ugyanarról szólnak: a világ megismeréséről, és az ember benne való elhelyezéséről. Más néven: a kontrolról. Teljesen mindegy, hogy ipari tömegtermelésről, öncélú magas művészetről, teológiáról vagy síugrásról van szó, ezek csupán a tapasztalás egymással konkuráló alternatívái. Viszont amint valamelyik kizárólagosságot követel magának, beleesik az eredendő bűnbe: az álszentségbe, amit még el is hisz. Akármelyik.
Az ember vele született korlátokkal rendelkezik az érzékelés, a felfogás, az emlékezet, a tapasztalatok rendszerezése, időben és térben pedig a tapasztalatok gyűjtése terén. Létezésünk óta mániákusan igyekszünk ezeket a korlátokat átlépni, kereteinket feszegetve kiterjeszteni az általunk biztonsággal felügyelt privát kis világmindenségünket. A vallások történetét végigvéve ugyanezt látjuk: eljutunk az un. természeti népek 100% naturális rendszerszemléletétől az írásbeliségen (amit Platón is szidott, mint az emberi tapasztalat megrontóját - bosszúból maratoni terjedelműeket írt) át az űrtávcsőig és a részecskegyorsítóig. A kérdés mindössze az, hogy az időnként bekövetkező léptékváltásokhoz hogyan viszonyult a kontrolt megtestesítő vezetőség?
Ha egyik-másik korábban elképzelhetetlennek tűnő korlátot átlépjük, ami közénk és szeretett univerzumunk közé áll, korábbi állításaink garmadájáról derül ki, hogy legjobb esetben is jóhiszemű tévedések (ateista-materialista-tudományfetisiszta körökben is gyakran elő szokott fordulni). Ezzel együtt kell élni, sőt, fel is kell készülni rá. Ha viszont tévedésünkhöz körmünk szakadtunkig ragaszkodunk, és addig hajlítgatjuk, amíg ki nem kerüli az újonnan jötteket, vagy egyszerűen nem veszünk tudomást róla, elutasítjuk hibáinkat, úgy már nem jóhiszeműen járunk el, és a kontrol nem felemelő és felszabadító élmény lesz, hanem elnyomó.
Az első a kényelmes álláspont: mondjuk száműzzük Istent a nagyon kicsi és a nagyon nagy dolgok közé. Intuitív kvantumok, az univerzum pereme, a sötét anyag, ilyesmik. Visszafordíthatatlan komplexitás és hasonlók. Ezzel az a hiba - mint minden pusztán reaktív szemlélettel -, hogy olyan keretek között gondolkodik, amik nem hogy nem léteznek, hanem emberi minőségükben élen kéne járniuk annak bebizonyításában, hogy átléphetők. A második nem annyira kényelmes, mert munkás. A kontrol stabilitást, kiszámíthatóságot, nagy igazságtartalmat tételez fel. Veszélyesnek azért veszélyes, mert a stabilitást esetleg tévesen tévedhetetlenségnek, állandóságnak (örökkévalóságnak) állítják be, nem pedig egy olyan állapotnak, amiben változatlan feltételek mellett nincs hely alternatíváknak.
A feltételek változását ki lehet védeni, igen. Ignorancia, képmutatás, háborúk, izoláció - amikor a példamutatás helyett elnyomás leszen a tisztelet forrása. Megint mondom, ez nem csak és kizárólag a vallásokra vonatkozik, hanem az összes többi ideára is: a margarin az most jó vagy rossz dolog? Azok az indoklások, hogy "kell odakint lennie valaminek" nem lehet mit kezdeni. Menjél fiam oda ki, keresd meg, gyere vissza, meséld el. Fantáziálni én is tudok, ráadásul ingyér.
És mindez Machiavelliről jutott eszembe.