A minap ütötte meg a fülemet a tévéből egy vita, hogy a feltámadást hogyan kell értelmezni? A hivatalos álláspont: szó szerint. Kevés dologban értenek egyet a keresztény felekezetek, de ez egy elég sarkalatos pont náluk. Nem akarok itt hitvitát gerjeszteni (gerjesszen az, aki hisz benne, én kiszálltam, jobban mondva be se szálltam), de az én logikám szerint elég "jogos" kérdés, hiszen a Biblia és egyéb szövegek tömkelegéről derült ki az idők folyamán, hogy azt nem is úgy kell érteni, az csak metafora, kivéve ezt.
Valamiért nem úgy kell olvasni, hogy úgy támadt fel, hogy éppen bimbódzó egyházát atomjaira robbantották pont a születésénél, ám az mégis újra összeállt. Nem úgy születik újjá, hogy emberről-emberre terjednek tanításai, "újjászületvén" minden egyes hívőben, nem. Nem úgy emelkedett a mennyországba, hogy elhozta a megváltás receptjét mindenkinek, kik - akárcsak ő - Isten gyermekei lennénk, s így végre valahára mi is oda juthatunk, köze nincs hozzá. Jézus az az ember, aki három napig halott volt - nem tetszhalott, hanem rendes, ahogy kell -, aztán már mégsem volt halott, majd fizikailag emelkedett a mennyek országába, teljes testi valójában. Te tudsz ilyet? Ugye, hogy nem!
Ugyanitt hangzott el, hogy ehhez az elvárt olvasathoz képest a magukat hívőnek mondó emberek többsége mégis úgy él, mintha Jézus még mindig el lenne temetve (ezt egy pap mondta, még mindig nem én). Ennyire ellentmondásos ez az egész történet (megint mondom: nem nekem, én nem hiszek, hidegen hagy). És tényleg: ha a mindenkori megmondóemberek egymás közti acsarkodásain túltesszük magunkat - ami nem a tanok igazságáról szól, hanem a világi javak leghatékonyabb felhasználásáról, mert akinek igaza van, annak hívei, a híveknek meg javaik, amiket felhasználásra felajánlanak, illetve hol áttételesen, hol kevésbé, de beszednek -, Jézus egy kosár olyan dolgot mondott, aminek a hétköznapokban nyomát se találjuk.
De továbbmentek: azt mondták, hogy az egyházi ünnepek - amik közül a karácsonyt szerintem nyugodt szívvel kihúzhatjuk - inkább történelmi, mint spirituális ünnepek az egybegyűltek számára. Húsvétkor mintha évfordulót ünnepelnének, majdhogynem nyűg, amit minden évben kellékestül ki-ki vérmérséklete szerint letud, aztán megy vissza a "normális" életéhez (érdekes lenne párhuzamba állítani, hogyan települtek rá a keresztény ünnepek a korábban már létező közösségi-vallási eseményekre, de ne szaladjunk semerre, most nem fogunk). Vagyis az ünnepek elszakadtak a közösségi élet szövetétől, az üzenet pedig szinte érdektelen, de nem vitatkoznak, vetnek keresztet, azt mennek tovább.
Meg még egyszer mondom: ezek nem az én megállapításaim, hanem vallásukért, felekezetükért aggódó egyházi személyeké. Én meg tök egyet tudok velük érteni. Ez most nekik baj vagy nekem?
