Serdülő ifjúságom elején sok minden érdekelt, ám Isten, az egyház, vagy a vallás nem tartoztak közéjük. Valahogy nem ilyen dolgok körül jártak a gondolataim. Aztán 15 évesen mindez megváltozott. Történt ugyanis, hogy azt a gimnáziumot, ahova sikerült emelt óraszámú nyelvi képzésre felvételt nyernem, visszakapta az egyház (mit melyik, hát a katolikus!), menet közben. Még itt sem érlelődött bennem semmi, majd elsétálunk egymás mellett, gondoltam. Tévedtem. Kötelező hittan, kötelező mise, kötelező lelki gyakorlat, órarend szerint. Semmi államilag támogatott fakultatív rend, tantervben benne direkt.
Igazgatónk, aki még az átkosban kapta politikai és vallási képzését – civilben vegyészprofesszor – elbeszélgetést is tartott, mert berzenkedtem, hogy egy olyasvalamit erőltessenek rám, ami nem egyezik a meggyőződésemmel. Közbevetőleg: a Biblián és hasonlókon akkor már rég túl voltam, mert templomba elég ritkán (tkp. esküvőkön és temetéseken) járó szüleim úgy gondolták, hogy megadják a lehetőséget, és amikor felnövök, majd eldöntöm, s bár 7-8 évesen lebilincselőnek tartottam a történeteket, de nálam ezek a mai napig megmaradtak a fantasy szintjén.
Szóval szülőkkel együtt elbeszélgetés, hogy én mégis miért nem szeretnék hittanra járni? Mert ellenkezik a vallási meggyőződésemmel. Itt picit szorosabbra húzta a szemét, és félve kérdezte: miért, milyen a te meggyőződésed? Ateista. Ó! – szakadt fel belőle megkönnyebbülten – Akkor te reformátusra mész!
Nem mentem. Ahogy kötelező misére sem, mert vagy hétvégén volt, vagy hajnalban, és jobb dolgom is volt annál, minthogy felolvassanak nekem egy könyvből egy szószéken, és siratódalra emlékeztető szólamokat zengjek a többi, énekelni szintén nem tudó iskolatárssal.
A lelkigyakorlat – helyesebben: nagy terembe zsúfolt tanulók előtt, pap által előadott beszéd – alól viszont nem volt kibúvó. Volt ott minden: szenilis, kedves, mosolygós apát, Amerikából visszaimportált progresszív pap, csapkodós-üvöltözős-pofozkodós-vörösfejű lelkigyakorlat-vezető, nagycsaládos, felesége is lelkész és mindketten alkoholisták református lelkész, meg az ő főnöke, aki ugyan fejből nyomta az énekeskönyvet visszafele is, de egy épkézláb metaforát nem tudott összehozni („a Szentháromság olyan, mint a Nap: van fénye, van melege, és hát van maga a Nap, és ez három dolog, de mégis egy”).
Emlékszem, ott ültem, és azon gondolkodtam, hogy vajon ugyanazt a könyvet olvastuk-e ők meg én? Meg is lett az eredménye: 30 fős osztályunkból egy darab ember lett vallásos, a többiek többé-kevésbé a társadalmi konvenciók által megkövetelt mértékben, időpontokban és helyeken jó arcot vágnak. Pedig ha tudták volna, hogy saját jogon – vagy szülői véleményegyezés miatt – a bevezetésekor többen várták örömmel, mint nem… Leérettségizésem után az új igazgató meg már olyanokat mondott, hogy ennek az iskolának nem a felsőoktatási felvételire, vagy az életre való felkészítés a célja, hanem hogy rendes keresztény embereket neveljen. Én egészen addig nem tudtam, hogy ezek egymást kizáró dolgok.
Ezért mondom én: hittant minden ablakba!
