Serdülő ifjúságom elején sok minden érdekelt, ám Isten, az egyház, vagy a vallás nem tartoztak közéjük. Valahogy nem ilyen dolgok körül jártak a gondolataim. Aztán 15 évesen mindez megváltozott. Történt ugyanis, hogy azt a gimnáziumot, ahova sikerült emelt óraszámú nyelvi képzésre felvételt nyernem, visszakapta az egyház (mit melyik, hát a katolikus!), menet közben. Még itt sem érlelődött bennem semmi, majd elsétálunk egymás mellett, gondoltam. Tévedtem. Kötelező hittan, kötelező mise, kötelező lelki gyakorlat, órarend szerint. Semmi államilag támogatott fakultatív rend, tantervben benne direkt.

Igazgatónk, aki még az átkosban kapta politikai és vallási képzését – civilben vegyészprofesszor – elbeszélgetést is tartott, mert berzenkedtem, hogy egy olyasvalamit erőltessenek rám, ami nem egyezik a meggyőződésemmel. Közbevetőleg: a Biblián és hasonlókon akkor már rég túl voltam, mert templomba elég ritkán (tkp. esküvőkön és temetéseken) járó szüleim úgy gondolták, hogy megadják a lehetőséget, és amikor felnövök, majd eldöntöm, s bár 7-8 évesen lebilincselőnek tartottam a történeteket, de nálam ezek a mai napig megmaradtak a fantasy szintjén.

Szóval szülőkkel együtt elbeszélgetés, hogy én mégis miért nem szeretnék hittanra járni? Mert ellenkezik a vallási meggyőződésemmel. Itt picit szorosabbra húzta a szemét, és félve kérdezte: miért, milyen a te meggyőződésed? Ateista. Ó! – szakadt fel belőle megkönnyebbülten – Akkor te reformátusra mész!