Az előző posztot ma akartam kirakni, de félrenyomtam, mint az átlag parlamenti képviselő, úgyhogy kvázi vázlatformában kiment. Oda akartam kilyukadni, hogy itt mindenki véd mindenkit mindenkitől: az MSZP a családokat és a munkahelyeket a világválságtól, a Fidesz a családokat és a munkahelyeket az MSZP-től, a Jobbik a családokat és a munkahelyeket a cigánybűnözéstől, az SZDSZ meg a családokat és a munkahelyeket a széllsőjobbtól, amihez újfent csatlakozott az MSZP is. De mire föl?

Kikiáltották a reformdiktatúrát. Gyurcsányék elfelejtettek szólni.

Az EU-nak már előre vállaltuk a Gyurcsány- és Bajnai-csomagot.

Ezt a kis színest valamiért nem az ellenzéktől kellett megtudnom, nem a Hősök terén szónokoltak erről, se a Kossuth téren, vagy egy valamire való gárdafelvonuláson (turulszobor állítással kombinálva), hanem a HVG és a Népszabadság hozták le. Ugyanekkor a Magyar Nemzet továbbra is azon rugózik, hogy milyen kapcsolatban áll Bajnai a libákkal, a Heti Válasz azt veszi szemügyre, zsidóznak-e már az MSZP-ben (súgok: igen), a Magyar Hírlap címlapját is a kurrens cirkusz fedi el.

Van itt nekünk sok ezer politikusunk, rengeteg újságírónk, és ha hozzávesszük a megélhetési értelmiséget is, akkor már egész komoly tömegről beszélünk, mégis mindenki már-már szervilis módon azon rugózik, hogy akkor most Gyurcsány, meg Bajnai, meg Lendvai, pedig a Veres már lassan egy hónapja aláírta, és már ki is hirdették. Szóval kérdem én: minek tartjuk őket? Már az ellenzéket, a permanens tüntetőket, a sajtót meg az értelmiséget. Mert tartjuk, kétség ne férjen hozzá.

De lehet, hogy jobb is így nekünk. Ott messze tájakon megmondják a tutit, mi meg szopunk, közben egymást szórakoztatjuk felvonulgatással meg szájkaratéval. Legalább a műsor jobb lenne, akkor lehet, hogy önfeledten élvezném én is. Addig meg maradnak az ilyenek: