Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy az emberi közösségek – civilizáció, társadalom, kultúra – sokszínűsége és komplexitása (és e helyütt tartózkodnék a fejlettség szó használatától, mert az relatív) az őket alkotó egyének számára elérhető energia mennyiségétől és elérhetőségének idő és térbeli stabilitásától függ.
Az élet fura dolog. Felfoghatjuk egyfajta homogenizációs törekvésnek, ahol különböző kémiai vegyületek próbálják a többieket a „saját képükre” formálni – ez korrelálna azon entrópikus törekvésekkel, amik szerint minden az elérhető legstabilabb energiaállapotra törekszik, aminek tényleg tökéletes leképeződése lehetne a homogenitás (a másik formája viszont pont a komplex rendszerek lebomlása). A komplexitáshoz, azaz a multiplikálódáshoz viszont energiakülönbség kell. Ez a fajta energia a földi élet esetén két forrásból származik: fotoszintézis és kemoszintézis.
Minden általunk ismert szerveződés e két energiatöbblet-felhalmozó módszeren „élősködik”, így az ember is (érdekes mellékzönge lehetne a litoszintézis, ami a kemoszintézis külső hőforrás nélküli változata, ám ez is függ a fotoszintézis által előállított oxigéntől). Vagyis szigorúan a biológiai evolúció szabályai szerint az ember a jelenlegi állapotában messze túllépet a rendszer keretein, több okból is: egyrészt – mint arra a szakemberek gyakran felhívják a figyelmet – a Föld táplálékeltartó képessége a jelen technológiákkal egyetemben is véges, ám erre mi – a szaporodási rátát tekintve - fittyet hányunk, másrészt a két fent említett energiaforrás ciklikus és aránylag immobil.
Az evolúció relatíve új területei a gének – amiknek a definícióját is egyre-másra újraírjuk - változásának megfigyelése mellett a kiterjesztett fenotípusok és a mémek. A fenotípus az egyed genetikailag determinált viselkedése, reakciói egyes környezeti ingerekre: ugyanazok a gének két eltérő környezeti körülmény között a hordozójukat más-más viselkedésre hajlamosítják (pl. a tegzeslárvák vázépítése a környezet anyagaiból azonos genetika mentén is igen jelentős eltérést tud mutatni). A mém – ha úgy tetszik – ugyanez, csak emberre: olyan komplex viselkedési minták, amik két egyed között képesek átadódni, bár génjeik igen eltérők. Kulturális replikáció.
Vagyis az ember evolúciója elszakadt a biológiai evolúció szabályaitól, hiszen a mémek és a kiterjesztett fenotípusok olyan mértékű változása ment végbe földtörténeti léptékkel nézve egy szemvillanás alatt, amit képtelenség a genetika keretein belül magyarázni. Hipotetikus ugyan, de szerintem joggal feltételezhetjük, hogy egy ezer, vagy tízezer évvel ezelőtt élt ember ugyanazokra a szellemi teljesítményekre lenne képes, mint egy ma élő, vagyis azon képességeknek a genetikai alapjai, amik mondjuk a Holdra szállást lehetővé tették, már akkor is megvoltak. A technológiai fejlődés, a kulturális sokszínűség mégse ért el akkora fokot, mint ma, azaz a mémek sokkal nagyobb heterogenitásával élünk együtt, mint gyaníthatóan eddig bármikor.
Mi lehet ennek az oka? Ha nagyon képeskönyvesek szeretnénk lenni, akkor azt mondhatnánk, hogy a tűz. Már nem átvitt értelemben, hanem tényleg. Legyen szó akár két száraz bot összedörzsöléséről, vagy a puskaporról, vagy a robbanómotorról, a szénatomok oxigénatomokkal történő egyesülése során felszabaduló plusz energia az, amit felhasználunk. Ezt megelőzően kizárólag a Nap hőjére hagyatkozhattunk, legyen szó fűtésről, világításról vagy közlekedésről (mert a szél is a Nap hője miatt van: a légkör hőmérsékleti – és az óceánok párolgása miatti sűrűségi – különbségének kiegyenlítése). Ez volt az első olyan energiaforma, amit „gombnyomásra” igénybe vehettünk, ahol és amikor csak akartuk (kis túlzással). Kiegyenesítettük a görbét, sőt, megtoldottuk azt. És ez így is maradt azóta is. Az elektromosság – már nem a hőerőművekben termelt része, hanem az elemes-akkumulátoros, meg a vízierőműves-napelemes-szélerőműves-geotermikus – vagy az atomenergia a szén alapú energiák mellett volumenben nevetségesen kis részt tesznek csupán ki.
A kor, amiben mi ma élünk, egyesek szerint atomkor, de ha a fentieket megfontoljuk, akkor inkább olajkor. Az olaj – és a fölgáz – volt az, ami az ember régi vágyát az olcsó, mindenki számára elérhető, helybe szállítható energiaforrásra kielégítette. A görbe szépen, egyenesen emelkedik, akkora hullámot vetve, hogy nem látni nem hogy a végét, de lassan az alját sem. Ha egy rendszerrel energiát közlünk, akkor a rendszer heterogenitása nő – egy önreplikáló rendszernél e mellett a rendszer alkotórészeinek száma is:
Ha ezt az energiát megvonjuk a rendszertől, a heterogenitás csökken, illetve a rendszer komplex alkotóelemeinek a száma is csökken. Az emberre lefordítva ez azt jelenti, hogy az olaj volt az, ami röpke 100 év alatt majdnem megnégyszerezte a Föld lakosságát, és ugyanezen idő alatt a technológia és egyéb mémek tekintetében közel akkora változatosságot produkált – az elkülöníthető mémek számát tekintve –, mint az emberi történelem azt megelőző időtartama előtt összesen. Ha ezt az energiát kivonjuk, akkor a legjobb esetben is a 18. századba jutunk vissza (már ha lesz még hova: globális felmelegedés, potenciális nukleáris háború, egyéb környezetszennyezés és –pusztítás), valahova 700-800 millió ember környékére: semmi internet, semmi repülő, de még csíkos fogkrém se, a jelenlegi életszínvonal egyéb olyan kellékeiről, mint egészségügy, nem is beszélve.
Hova tovább? Honnan szeretnénk pótolni azt az energiát, ami az olaj szűkülésével visszafordítja a görbét oda, ahol előtte ingadozni szokott? Egyáltalán: fenntartani szeretnénk-e csupán a jelenlegi szintet, vagy tovább növelni?
Ha az entrópia szabályait követjük, akkor a második kérdésre asszem tudom a választ: nem állunk meg, határ a csillagos ég, vagy a kemény beton. Az első kérdésre viszont nincs atombiztos (hehe) válaszom.
