Kis túlzással azt mondhatnánk, hogy az emberi közösségek – civilizáció, társadalom, kultúra – sokszínűsége és komplexitása (és e helyütt tartózkodnék a fejlettség szó használatától, mert az relatív) az őket alkotó egyének számára elérhető energia mennyiségétől és elérhetőségének idő és térbeli stabilitásától függ.

Az élet fura dolog. Felfoghatjuk egyfajta homogenizációs törekvésnek, ahol különböző kémiai vegyületek próbálják a többieket a „saját képükre” formálni – ez korrelálna azon entrópikus törekvésekkel, amik szerint minden az elérhető legstabilabb energiaállapotra törekszik, aminek tényleg tökéletes leképeződése lehetne a homogenitás (a másik formája viszont pont a komplex rendszerek lebomlása). A komplexitáshoz, azaz a multiplikálódáshoz viszont energiakülönbség kell. Ez a fajta energia a földi élet esetén két forrásból származik: fotoszintézis és kemoszintézis.

Minden általunk ismert szerveződés e két energiatöbblet-felhalmozó módszeren „élősködik”, így az ember is (érdekes mellékzönge lehetne a litoszintézis, ami a kemoszintézis külső hőforrás nélküli változata, ám ez is függ a fotoszintézis által előállított oxigéntől). Vagyis szigorúan a biológiai evolúció szabályai szerint az ember a jelenlegi állapotában messze túllépet a rendszer keretein, több okból is: egyrészt – mint arra a szakemberek gyakran felhívják a figyelmet – a Föld táplálékeltartó képessége a jelen technológiákkal egyetemben is véges, ám erre mi – a szaporodási rátát tekintve - fittyet hányunk, másrészt a két fent említett energiaforrás ciklikus és aránylag immobil.