Tegnap elfogyott itthon a mindenféle színű, ízű és kiszerelésű folyékony koffein, úgyhogy muszáj volt elmenni a boltba. Frank Herbert szerint fűszerből nem lehet hiány, szerintem meg koffeinből. Írtam is neki a témában, de nem válaszol. Ha már elmentem boltba, gondoltam veszek kaját is, kísérni a koffeint. Mondjuk kenyeret. De valami furcsa, megkapó dolog történt: a kenyeres kocsin, a veknik tetején ott ugrándozott Vili, a veréb, személyesen, kis kedvesen, gondtalanul, vidáman.

Először arra gondoltam az akkut koffeinelvonás tüneteként, hogy biztos el van írva a könyvben, és az igazából mindennapi verebünket add meg nekünk ma, miként mi is megbocsátunk az ellenünk étkezőknek. Aztán arra, hogy biztos most veszik fel a népszerű "How it's made" sorozat biomagvas cipó részét. Most miért, ha olyan kávé lehet, amit pörkölés előtt előemészt egy indonéz macska, akkor lehet olyan magvas kenyér is, ami előtte áthaladt egy veréb tápcsatornáján.

Ekkor kérdeztem meg egy dolgozót, hogy mennyi a veréb kilója? Energiadúsnak tűnt, csak kipróbálom. De elrepült. Kenyeret nem vettem. Ha a te kenyeredben valami furcsa adalékot vélsz felfedezni, akkor egy boltban voltunk.

Nem ide tartozik, de a pénztárnál félúton a szalagon a rettentő mennyiségű koffeinhez érve megkérdezte a pénztáros, hogy számla kellett-e volna róla. Nem, nem kellett volna róla, és most már nem is kell.

(a képen egy véreb látható, illusztrálandó, hogy azért járhattam volna rosszabbul is)