Tegnap hazafelé a sztrádán felvettem két stoppost.
Életemben eddig egyszer stoppoltam.
Vonattal mentem a Balatonra, késő délután.
A vonat megállt, és állt, és állt, kb. kéthelységnyire onnan, ahova menni akartam.
Mikor meguntam, megkerestem a kallert (el volt bújva jól), és megkérdeztem, hogy mizu. Közölte, hogy pár száz méterrel előttünk egy bátor ember úgy gondolta, hogy a lezárt félsorompókon keresztül szlalomozik, és ha közben mégis jön a vonat, hát kilinccsel megállítja. Jött. Sikerült neki, bár az elismerést már nem söpörhette be.
A sorompónál egyetlen vágány van, úgyhogy a Balaton északi partjának vonatforgalma a nap hátralévő részére megállt. Leszálltam, gondoltam keresek egy buszmegállót. Az utolsó busz 10 perccel korábban elment, mert sokat tököltem, hogy szóljak-e, vagy ne szóljak.
Ott álltam max. 20 kilométerre a céltól. Gondoltam egy merészet, nekiálltam stoppolni. Jöttek a járművek, páran kedvesen visszaintegettek, de senki sem jobban, mint egy hatalmas, amerikai rendszámú, országúti hajó szerű kabrió kopaszodó, szemüveges, középkorú tulaja, hawaii ingben, arcán széles mosollyal. Oda is kiáltotta, hogy háj.
Aztán megállt egy Mazda, benne egy tarajos, napszemüveges sráccal. Na, ő elvitt. Útközben elhagytuk az amcsi országúti cirkálót: épp az út szélén állt, és a felnyitott motorházból dőlt a gőz. Integettem neki, és mondtam, hogy háj.
Amikor tegnap megláttam a két fiatalt eszembe jutott ez a történet. Stoppost még éltemben nem vettem fel, de most kivételt tettem. A karmám rendben, az éves jócselekedet megvolt, a következő párost elütöm.
