Az élet, a világmindenség, meg minden helyett a vallás és a konzervativizmus.

Pistibácsinak, aki állítása szerint lelkész, illetve Csöncsönnek, aki állítása szerint konzervatív.

Alapvetés: ateizmus.

Ateista a teista ellentéte. Teista az, aki egy, vagy több felsőbbrendű lény létezésében hisz, amiknek közvetlen hatásuk van az általunk érzékelt világra, illetve a benne eltöltött életünkre.
Az ateista ezt nem hiszi. Nem pusztán a keresztény Isten tagadása (mint azt mifelénk kajánul tudni vélik), hanem annak az állítása, hogy életükre és világunkra általunk érzékelhető, mérhető, megtapasztalható dolgokon kívül hatása, befolyása semminek sem lehet, mivel ami nem érzékelhető, nem mérhető, az nem létezhet ugyanabban az univerzumban, amit befolyásolni igyekszik, hiszen annak szabályait magára nem tekinti érvényesnek, így részese azoknak nem lehet.
Az öröklétet, örök érvényűséget az ateista szerint értelmezni nem lehet, mivel semmi, maga az univerzum, melynek szabályai és korlátai között élünk, nem ökörré való, sem maguk a szabályok nem öröktől fogva létező konstansok. Minden, amit mi örökkévalóságnak, illetve örök érvényűségnek aposztrofálunk, pusztán a minket körülvevő, minket, mint szemlélőket ugyanakkor elválaszthatatlanul magába foglaló világnak az a profán szelete, amivel létezésünk időtartama alatt kapcsolatba kerülünk.

A hit, a vallás és az egyház különválasztása.

A hit az, amikor olyan állítást, amelyre kézzel fogható, közvetlen, személyes bizonyítékunk nincs, tényként fogadunk el. A hit, akár metafizikai értelemben, akár a bizonytalan, általunk fel nem fogható komplexitású fizikai univerzumban, színtisztán materialista alapokon nyugvó spekulációk megerősítéseként, az emberi lét, elme és minőség elválaszthatatlan része, mondhatni, előfeltétele.
Mindenki hisz valamiben. Van, aki a keresztény Istenben, van, aki abban, hogy a Tejút x milliárd csillagból áll - a mindennapokban mindkét állítás helyessége, valószínűsége nagyjából egyenlő. A hit az, ami a jövőbeni események bekövetkeztének kockázatelemzésekor (úgyis mint élni vagy nem élni a következő pillanatban) jellemez minket.
A két hit közti különbséget ott vélem megtalálni, hogy amíg azon spekulál valaki, hogy merre haladt a zebracsorda a patanyomok alapján, és ennek a következtetésnek a függvénye, hogy életben marad-e, az nagyon is evilági okokat és célokat feltételez kiindulásként, míg ha úgy spekulál, hogy a ha a sámán a tűz körül zebracsíkosra mázolva körtáncot lejt, akkor lesz a vadászat eredményes, úgy egy nem evilági okot társít egy nagyon is evilági okozathoz, s mivel a kettő egymással összefüggésben nincs, különbség nem lesz a között, hogy a sámán teljes átéléssel adta-e elő a rítust, vagy csak mímelte.
Mert, mint azt már korábban írtam, a hit kérdése nem isten létezése, a világ keletkezése, vagy a túlvilági élet, hanem pont a fent vázolt spekuláció: vannak-e általunk nem érzékelhető közreműködők azokban az ok-okozati láncokban, amik mindennapi életünkre hatással vannak?
Az ateista álláspont szerint a "nincsenek" és a "nem tudjuk" válaszok erre a kérdésre egyenlőnek tekinthetők..

A vallás az az állapot, amikor a hit túllép az egyén szintjén, és közösségi történés lesz, egyfajta kollektív spekuláció, meghatározandó és leírandó azokat a láthatatlan közvetítőket, amik elérni kívánt céljainkat károsan vagy pozitívan befolyásolhatják, és evilági tetteinket, a nem evilági közreműködőket, és evilági okozatokat lineáris rendszerbe rendezi.
Az, amikor a sámán adott koreográfiára, adott jelmezben, adott időpontban, adott céllal mutat be rituálét, az a vallás. A közösség érdeke az evilági-nem evilági-evilági cselekményláncban a közös hit, hiszen egyetlen hitetlen is negatívan befolyásolhatja mindazt, amitől a közösség fennmaradása függhet, mondjuk az eső kimaradását, így a termés elszáradását, ennek következményeként a közösség éhínségét.
Vallásos berendezkedésben ateistát nem találunk, legalábbis nyíltan nem vállalja fel, hiszen ezáltal a közösség értelmezése szerint szembefordul annak jólétének akarásával. Vallás az, ahol a tett és a kijelentés elválnak egymástól, és a második válik erősebbé: az eső nyílt akarása fontosabbá válik, mint az aszálykárra való felkészülés.

Az egyház az az állapot, amikor a közösség vallása túllép saját keretein, közösségszervező funkcióját megtartja ugyan, de ismételt átdolgozás nélkül jelentését veszti. Az egyház intézményesült vallás, mely a különböző adaptációkat egységes szervezetbe foglalni igyekszik.
Amennyiben a vallás esetében feltételezzük, hogy a közösséget szervező vallási vezetőknek nagyon is evilági hatalmuk van, és azt az alapján legitimáljuk, hogy a közösségnek, és az azt érő hatásoknak ugyanúgy részesei, akkor az egyházról azt kell, hogy mondjuk, hogy az a közösségi keretek átlépésével függetlenítette is magát az általa vezetett csoportok mindennapjaitól.
A hitnek az a kérdése, hogy mi fog történni a bizonytalan jövőben az általunk birtokolt véges számú tény ismeretében. A vallásnak az a kérdése, hogy fent marad-e az a közösség, amely életre hívta. Az egyháznak, mivel nem egyénként gondolkodik, illetve a közösség jóléte és az egyház jóléte különvált, nagyon is érdekében áll, hogy az eddigi evilági ok-evilági okozat, illetve az evilági ok-nem evilági közreműködő-evilági okozat rendszereken túllépjen.
Így keletkezett a túlvilág, a mindenható Isten, a csodák, így teremtődött a világegyetem: univerzális, öröktől fogva létező, örök érvényű kinyilatkoztatások, melyek közös platformul szolgálnak az egymástól eltérő közösségek számára, melyek aztán az egyének szintjén fejtik ki hatásukat. A fő különbség az előző kettőhöz képest, hogy ez esetben nagyon is evilági célok érdekében hivatkozunk mások evilági cselekedeteinek nem evilági következményeire, s azok visszahatását már csupán mint megerősítést használjuk saját céljaink eléréshez. Egyházi berendezkedés esetén burjánzik az ateizmus, s miként minden szervezetben, felsőbb hierarchia szinteken annál szembetűnőbb az a kettősség, amivel a kérdést kezelik, s annál kétségbeesetten igyekeznek ezt leplezni, támadni, elbagatellizálni - mikor éppen melyikkel érnek el sikert.

Közbevetés: "Höhö, mónika shów-s kis köcsög!" - by Zigomer Trubahin. Zigomer, hiányzol :-(.

Folytatás.

A konszenzus szép dolog. A konszenzus a gyenge többség uralma az erős kisebbség felett.
A tekintély elve az, ami megfordítja ezt a helyzetet. A tömeg lehet bármily számos, egy mindent látó, mindent tudó, és mindenható lény támogatását élvező kisebbség ellen esélye nem lehet, főként, hogy a felsőbbrendű lényre cselekedeteinek hatása nem lehet. A visszacsatolás megszűnése, a hatás-ellenhatás felrúgása az, ami a tekintélyt létrehozza, a kritizálhatatlanság, amit az egyházak esetében a közvéleményben tapasztalunk.
A tekintély elve az, ami a hitet, ami véges számú tény ismeretére alapszik, kihasználja az által, hogy felsőbbrendűnek mutatja magát, mivel olyan tudás birtokosaként tünteti fel gyakorlóját, mely birtoklására, elérésére a tömegeknek esélyük sem lehet (mivel nem létezik a hivatkozás tárgya, de az csak az én közbevetésem).
A francia forradalmat megelőző időszak francia deista arisztokráciája (majd később forradalmi értelmisége) a legjobb példa a tekintély elvének, mint kihasználó módszernek a bemutatására: egymás között gúnyos megvetéssel illették és gőgösen kifigurázták azokat a tömegeket, amelyek az általuk kinyilatkoztatott állításokat a közösség hiteként fogadtak el, miközben ők maguk bevallottan tisztában voltak azok hamis voltával.
A tekintély elve a kihasználás, a hatalom, az irányítás az egyén hitén, a közösség emberi mivoltából adódó összetartásán alapulva az egyház szerkezetét felhasználva.

Itt jutok el oda, hogy fujj.
És akkor nem beszéltünk a Bibliában található történetekről, a források és üzenetek idejétmúltságáról, az egyház külső és belső kihasználóiról, és a többi. Több könyvtárat megtöltenének csak a kortárs szerzemények.

Megpróbálom iszonyat röviden összefoglalni: a problémáim a vallás körül kezdődnek, az egyház tekintélyelvű képmutatásánál emelkednek, és a konzervatív gőgben és gúnyban csúcsosodnak ki. A hittel, mint az emberi minőség egyik alapvetésével, a világon semmi bajom sincs.

Közben hiszek abban, hogy az állandóság bármilyen szinten és formában illúzió, beleértve a fizika törvényeit, hiszek a konszenzusban, és hiszek abban, hogy ami létrejön, az elmúlik.
Nem hiszek semmiben, ami nem létezik, és több, mint frusztrálónak tartanám, ha életemet olyan feltevések és célok szerint kéne élnem, amelyek a feltevés értelmében nem létezhetnek velem egy univerzumban, és a célok ebben az univerzumban, az én életemben kijelölésük okán sem következhetnek be.

Egész egyszerűen pazarlásnak érzem a vallást és az egyházakat, evilági tetteket és célokat vallással, vagy egyházzal magyarázni pedig, bocsáttassék meg nekem, kifejezetten undorítónak.

Ígérem ugyanakkor, hogy holnaptól visszamegyek alapjáratra, és az egyházzal, vallással, Jézussal, vagy bármi mással olyan minőségben fogok foglalkozni, ahogy az adott téma, illetve annak szószólói foglalkoznak velem.

Továbbá (és azt hiszem ezt lesz könnyebb betartani) mától minden egyes kommentbe ugyanannyi időt, energiát, empátiát és bármi egyebet vagyok hajlandó fektetni, amennyi a tisztelt kommentező fektetett az épp aktuális posztba, legfőképpen szövegértésileg.

Utószó: amennyiben velem szeretnél vitatkozni, beszélgetni, vagy bármi más, állok rendelkezésedre.
Amennyiben Szent Tamással, vagy Pascal Boyerrel (csak hogy a másik oldal is képviselve legyen), úgy javaslom az említett úriemberek felkeresését. Persze említhetnék még sokakat, de nem fér ki mindenki. Meg nagy része már úgyis halott, és ha kekeckedsz, te is az leszel. Persze ha nem, akkor is.