Ibolya már nagyon unatkozott a partvonalon ülve a képviselőkkel, mivel nem volt semmi dolga. Néha bele-bele nézett a politikába, de nem voltak benne se szép kalapok, se báli ruhák, s mi a haszna a politikának – gondolta – szép kalapok és báli ruhák nélkül?

Így azt fontolgatta – már amennyire fontolgatni tudott, mert a sok felszólalás és a kampány elálmosította -, hogy a margarétanyaklánc készítés öröme megéri-e a lépcsőről való felkelés és a margarétaszedés fáradságát, amikor is váratlanul egy bokroslajos szaladt el mellette, nagy bajusszal.

Ebben még nem volt semmi különös, sőt, Ibolya még azt se tartotta különösebben szokatlannak, hogy a bokroslajos azt mondogatta magában: „Ó jajj, ó jajj! El fogok késni!”. Bár mikor utána elgondolkodott rajta, hogy tulajdonképp furcsállnia kellett volna, de ott és akkor egész természetesnek tűnt mindez, ám amikor a bokroslajos előhúzott egy zsebórát a mellényzsebéből, Ibolya egyből talpra ugrott, hiszen soha sem látott még bokroslajost mellényzsebbel, pláne zsebórával, amit előhúzhatna belőle, s kíváncsisággal teli utána szaladt, át a Kossuth téren, s még pont látta, ahogy amaz bebújik egy programba.

Ibolya egy pillanattal később már ugrott is utána, egy percig se gondolkodva azon, hogy a viharba is fog valaha is kikeveredni onnan.

A program egyenesen haladt egy darabig, mint valamiféle alagút, aztán hirtelen függőleges lett, de olyan hirtelen, hogy Ibolyának még arra sem volt ideje, hogy a megállásra gondoljon, már zuhant is lefelé.

A program vagy nagyon mély volt, vagy ő zuhant nagyon lassan, de bőséges ideje volt, hogy körülnézzen esés közben, s azon elmélkedjen, mi fog történni ezután. Először megpróbált lenézni, hátha látja, mi felé esik, de ahhoz túl sötét volt, hogy bármit is kivegyen, úgyhogy inkább oldalvást pillantott, s észrevette, hogy a program oldala tele volt szekrényekkel és könyvespolcokkal, térképekkel és felállványozott képekkel. Az egyik polcról lekapott egy befőttes üveget: narancslekvár volt ráírva, de nagy csalódására üres volt. Nem akarta az üres üveget ledobni, nehogy eltaláljon valakit a program alján, úgyhogy lerakta estében egy másik, üres polcra.

„Egy ekkora zuhanás után” – gondolta Ibolya – „meg se kottyanna egy elnökválasztási botrány! Milyen bátornak tartanak majd odahaza!”

Lefele, egyre csak lefele esett, mintha sose lenne vége. „Vajon hány százaléknyit zuhantam már?” – kérdezte magától hangosan. „Bizonyára közel járok már a választás közepéhez! Nézzük csak: legalább négyezer százalékot!” Mert, tudjátok, Ibolya sok hasonló okos dolgot tanult az évek alatt, és meglehet nem ez volt a legideálisabb szituáció a hetvenkedéshez, mert hisz nem volt ott senki, aki hallaná, azért jól esett gyakorolnia. „Igen, nagyjából négyezer százalékot. De milyen hosszúsági vagy szélességi koordinátán vagyok most a politográfon?” Ibolya nem tudta igazából, hogy mi is az a politográf, de nagyon arisztokratikusnak érződött a szó. „Vajon kiesek-e majd a Parlamentből? Milyen vicces lesz, amikor fejjel lefele járó emberkék között bukkanok majd fel! Antifák, ha jól emlékszek.” Ezúttal kifejezetten örült, hogy senki sincs ott, hogy hallja, mert egyáltalán nem tűnt számára sem helyesnek a szóhasználata. „De meg kell majd kérdeznem tőlük, mi a neve az országnak: köztársaság, vagy királyság?” – közben pukedlizett illendőn: képzeld csak el, pukedlizni, zuhanás közben! „S micsoda buta kislánynak fognak tartani, mert nem tudom! Inkább mégse kérdezem majd meg, biztos ki lesz írva valahova.”

Lefele, egyre csak lefele esett, s mivel nem volt mit csinálnia, magában beszélt tovább: „Herényinek biztos hiányozni fogok, ha nem érek haza.” Herényi volt a hűséges kiscicája. „Remélem nem felejtik majd el a csésze tejét kirakni vacsoraidőben. Szegény Herényi! Bárcsak itt lenne most! Bár nincsenek itt a levegőben egerek, sajnos, de esetleg elkaphatna egy denevért, és az nagyon hasonlít az egérhez, ugye. De enne-e Herényi denevért?” Ibolya kissé elpilledt, és csak úgy dúdolgatta, mint valami gyermekdalt: „Eszik-e Herényi denevért? Eszik-e Herényi denevért?”, s néha „Herényi denevér…”, de nem igazán számított. Picit el is bóbiskolt, és azt álmodta, hogy Herényivel kézen fogva sétál, s megkérdi tőle kedvesen: „Mond, Herényi, de őszintén: ettél te már denevért?”, amikor hirtelen bumm! megérkezett a program aljára, egy kopogtatócédula-halom tetejére.

Ibolya nem sérült meg, egyből felkelt, s körülnézett: fent csak a sötét, előtte pedig egy hosszú folyosó, s ott futott a bokroslajos! Nem volt vesztegetni való ideje, szaladt rögtön utána, csak hogy még hallja, ahogy azt mondja: „A tagkönyvemre, el fogok késni!”, mielőtt befordult volna egy sarkon. Hiába volt szorosan a sarkában, ahogy utána fordult, egyszeriben eltűnt a bokroslajos. Ibolya ott állt egyedül egy nagy, alacsony folyosón, amit kis, plafonra aggatott lampionok világítottak meg.

A folyosó falán mindkét oldalt végig mindenfelé pártirodák ajtajai voltak, de miután hiába járta őket végig oda-vissza, mert mind zárva voltak, szomorúan sétált vissza, kétségbeesetten próbálva kitalálni, hogyan is fog kijutni.

Hirtelen belebotlott egy háromlábú üvegasztalba: nem volt rajta semmi, csak egy apró aranykulcs, kis cetlivel: ötszázalék. Ibolya arra gondolt, hogy biztos ez nyitja valamelyik ajtót, de lám, az összes zár túl nagy volt ehhez az apró kulcshoz, vagy a kulcs volt túl kicsi a hatalmas ajtókhoz, mindenesetre nem nyitotta egyiket sem. Ám talált egy alacsony függönyt, amit eleddig nem vett észre, mögötte egy kis ajtóval: belepróbálta a kulcsot, és legnagyobb örömére pont passzolt!

Kinyitotta, és azt látta, hogy mögötte egy szűk lyuk van, nem szélesebb, mint egy nyúlüreg. Letérdelt, és bekukkantott: elámult nagyon, mert az üregen túl a parlamenti ülésterem volt! Mily nagyon vágyott oda, csak jutna ki ebből a csapdából, de a feje is alig fért át a nyíláson. „És ha a fejem még át is férne” – gondolkozott – „kevés hasznát vetném neki a karjaim nélkül. Bárcsak össze lehetne engem is csukni, mint egy teleszkópot! Talán össze is lehet, csak nem tudom, hogyan.” Mert a sok valószínűtlen dolog után, ami mindeddig történt vele, Ibolya kezdte úgy érezni, hogy tulajdonképpen elég kevés dolog lehetetlen.

Nem látszott sok haszna ott álldogálni a szűk kis ajtó mellett, visszament hát az asztalhoz, titkon remélve, hátha lesz ott még egy kulcs, vagy egy könyv, amiben le van írva, hogyan lehet az embereket összecsukni, mint egy teleszkópot. Ezúttal egy kis fiolát talált az asztalon – ami még nem volt ott az imént, ebben egészen biztos volt -, rajt egy címkével, a felirata pedig „Debreczeni József”, nagy, ákombákom betűkkel. Addig rendben is volt, hogy az volt ráírva, hogy „Debreczeni József”, de a bölcs kis Ibolya nem sietett meginni a fiola tartalmát: „Előbb megnézem, nincs-e ráírva, hogy méreg” –mondta. Sok rémisztő történetet hallott már képviselőkről, akik megégették magukat, vagy felfalták őket a nagy pártok, vagy elveszítették mentelmi jogukat, csak mert nem hallgattak a barátaik jó tanácsaira, úgy is mint: a vörösen izzó dolgok megégetik a kezedet; ha egy dokumentummal megvágod az ujjad, vérezni fog; és sose szabad elfelejteni, hogy a méreg feliratú dolgoktól felfordul az emberek gyomra. De erre a fiolára nem volt méreg írva, így Ibolya belekóstolt, és ízlett neki: különböző ételek keverékére hasonlított: cseresznyés pite, mustár, ananász, pulykasült, habcsók és vajas pirítós. Gyorsan meg is itta mind.

„Micsoda érdekes érzés!” – kiáltott fel – „Úgy csuklok össze, mint egy teleszkóp!”

S valóban, összement egészen, úgy huszonöt centisre. Arca felragyogott, mert most már pont megfelelő méretű ahhoz, hogy be tudjon osonni a Parlamentbe! Előtte még várt egy pár percet, hogy megbizonyosodjon róla, nem zsugorodik tovább. Kicsit aggódott miatta, mert megeshet, hogy annyira összemegy, hogy el is tűnik, mint valami gyertya, ami végig ég. „Milyen lehet vajon?” – kérdezte csak úgy magától, s megpróbálta elképzelni, milyen lehet egy gyertya lángja, miután kialudt.

Idővel megnyugodott, hogy valóban nem zsugorodik tovább, s indult is volna az ülésterembe, de szegény Ibolya! Az ötszázalékos kulcsot otthagyta az asztalon! Visszaszaladt érte, de most, hogy így összement, már nem tudta elérni az ötszázalékot: tisztán látta az üvegen keresztül, de akárhogy is ugrált vagy próbált felmászni az asztal csúszós lábain, mindig visszahuppant. Ibolya elfáradt, összeroskadt, s elsírta magát.

„Szedd össze magad! Semmi értelme itt pityeregned!” – parancsolt magára erélyesen - „Hagyd abba de azonnal!” Általában kitűnő tanácsokat adott magának – bár ritkán fogadta meg őket -, egyszer még annyira le is szidta magát, hogy könnyek szöktek a szemébe, egy másik alkalommal pedig majdnem felpofozta saját magát, mert csalt maga ellen egy elnökválasztáson: szeretett ugyanis úgy tenni, mintha többen lenne. „De most nincs semmi haszna annak, hogy úgy teszek, mintha többen lennék: alig maradt belőlem elég egymagamnak is.”

A szeme sarkából észrevett egy kis dobozt: kinyitotta, és egy retket talált benne, kis cédulával: „SZDSZ”. „Ha megeszem, és nagyobb leszek, elérem az ötszázalékot; ha kisebb, akkor átcsúszok a közvélemény kutatások alatt. Akárhogy is, de bejutok a parlamentbe!”

Beleharapott, és izgatottan kérdezte: „Melyik történik, melyik történik?”. Kezét a fejére tette, hogy érezze, nőni, vagy zsugorodni kezd-e, de meglepve tapasztalta, hogy ugyanakkora maradt. Az igazat megvallva általában pontosan ez történik, ha az ember retket eszik, de Ibolya már annyira számított valami szokatlanra, hogy kifejezetten zavarta volna, ha az élet normálisan ment volna csak tovább.

Úgyhogy megette az egész retket.