Egy sajókazai áramtolvaj esetében az volt a jogsegélyszolgálat érvelése, hogy az elzárás pénzbe kerül az adófizetőknek - és a kárt se téríti meg - de álmomba se gondoltam volna, hogy ennyibe (Hunvald hatmilliót kapott, amióta ül). Prémiumot kapott-e? És jutalmat? Van-e neki is lelépési és titoktartási pénze, mint az önkormányzata által esetleg tulajdonolt vállalatoknak? Vagy ez már az? Mi lesz a következő? Inkább fizetünk, csak ne csináljanak semmit? Hunvald esetében speciel azzal is jobban jártunk volna.
Ha már így ötletelünk (bár múlt pénteken is hogy jártunk: délelőtt még viccelődtünk, hogy most jön majd a „bíró úr, nem emlékszem” jolly joker, délutánra már meg is lett az első orvosilag igazolt amnéziás): csináljunk valóságsót!
Fogunk egy régi, nagy pártüdülőt, amin már úgyis hülyére kereste magát az egyik potentát egész rokonsága, és plafonig bekamerázzuk. Betereljük oda az összes talpig becsületes és ártatlan, minden percében a népért/nemzetért/országért aggódó képviselőt és tisztségviselőt. Felajánljuk a célra a GDP bizonyos százalékát, amit egymás között, megegyezéses alapon eloszthatnak: végre annyit bizottságolhatnak, tanácsadózhatnak meg frakciózgathatnak kedvükre, amennyit akarnak, mi meg nézzük, hogyan basszák át egymást is (mert átbasszák, mert átbasszák).
Hogy biztos jó műsort kapjunk sok keveréssel, intrikával, könnyekkel és drámával (esetleg részeg verekedéssel, ahogy mondjuk Lengyel Zoltán ölre megy bárkivel a farsangi bálon, aki rendőrnek öltözik (hajrá Drazsé! Hajrá Drazsé!)), bedobjuk a reklámbevétel felét is, a maradékból meg visszafizetjük mondjuk az államadósságot. Ha bevállalnak pár kibeszélősót is (Maunikásat, naná: mit interpelláltál, te ganéj? hát én írtam az előterjesztést, hogy ott rohadnál meg a padsorban! pfeuj, az arcodba!), még a nyugdíjkasszát is rendbe hozhatjuk.
Parlamenti közvetítés még nem volt ilyen izgalmas! Mert minden nép megérdemel két dolgot: cirkuszt, és egyensúlyi költségvetést (George Carlin).
