Hooah (ejtsd: hua (kérdésként), vagy húá (Al Pacinoként)): amerikai katonai szleng. Jelentése: értettem, vettem, rendben, ok, köszönöm, szívesen, ámen, remek, szép volt, cseszdmeg, leszarom. Használják még motivációs felkiáltásként is. „Hooah?”-ra mindig „Hooah!” a válasz. Extrém esetben behelyettesíthető a „Kérem a következő szlájdot a preziből!” mondattal is. Gyakorlati példa:
„Orbán szerint a kétpólusú politikai berendezkedésnek vége, mert az egyetlen kormányképes erő a Fidesz maradt.”
Hooah!
Azzal a gondolattal maximum eljátszani érdemes, hogy egypártrendszerre gondolt-e, ezt talán még neki se nézné el a nép. Sokkal esélyesebb egy olyan hárompárt-rendszer, ahol az eddig két oldal – plusz Dávid Ibolya egyszemélyes performansza – helyett három, egymást kölcsönösen kizáró, egymással szóba nem álló formáció vívja napi élethalál harcait, de amint végeztek egymással, megígérik, hogy foglalkoznak majd a zemberekkel is, becsszó.
Ezért hooah. Mert a kizárólagosságra törekvés sosem egészséges, legyen szó pártról, vallásról, egyházról vagy bármilyen társadalmi képződményről. A stabil rendszer csapdája, hogy csak korlátozott keretek között értelmezhető, s mint ilyen, ha a stabil állapot a kereteken kívüli részek változásai miatt – mivel stabil állapotából következően nem nagyon alkalmazkodik – az összeomlás felé halad, akkor össze is fog omlani – hacsak nem lesz előbb egy Jobbikos forradalom, de rendesen.
Szkeptikus vagyok azzal kapcsolatban, hogy egyetlen párt képes lenne a magyar társadalom többségének – 4 millió+ választásra jogosult állampolgár (amiből, ha minden nem minimálbéres nem közalkalmazott is rájuk szavaz, még marad 2,6 millió, akiknek rosszabb lesz, mint az elmúlt 7 évben) szemben a mostani 1,6 millióval - az igényeit leképezni. Ha megnézzük, hogy kik kerülnek most már nem csak az MSZP, de a Fidesz környékéről is a média célkeresztjébe meglehetősen negatív fényben, akkor a vidéki prominenseket és polgármestereket találjuk, jelezve, hogy a körúton kívül sem feltétlen a valósággal való intim kapcsolata jellemzi a politikusokat.
Pedig a helyi érdekekre és értékekre alapuló politizálás nélkül ugyanolyan kamarillakormányzás és íróasztalötletek – hány százaléknyi munkáltatói tehercsökkentés egyenlő hány millió új munkahellyel hány éven belül - zsákutcájába kerülhetünk, mint ami ide vezetett (a rosszhiszeműséget nem is említve). A mostani közállapotokat elnézve ezt már nem feltétlen bírná ki az ország. Szeretném én, hogy legyen vállalható alternatíva, ahol képesek a vezérek a saját és üzletfeleik pillatatnyi érdekét összeegyeztetni a közösség hosszú távú érdekével, de ilyet ’98 óta nem látok.
