Gyerekkoromban a sütemény és az ünnep pavlovi-reflex szerűen össze voltak nőve: ha ünnep van, van sütemény, illetve fordítva, ha sütemény van, biztos ünnep van, és igazából lényegtelen is, hogy milyen. Vannak gyerekek, akiket idővel elkezdi érdekelni, hogy milyen ünnep van, és azzal milyen összefüggésben vannak a különböző sütemények, illetve, hogy másoknál miért nem pontosan ugyanúgy esik az ünnep-süteménytípus reláció - ők felnővén eszmetörténeti írásokkal szórakoztatják a nagyérdeműt -, engem viszont az izgatott, hogy honnan jön a sütemény? Ekkor történt, hogy megláttam, ahogy nagymamamám kivesz a sütőből egy tepsi süteményt. Addig különösképp nem érdekelt, mi történik a konyhában, de onnantól, hogy tudtam, a sütemény onnan ered, és hogy nagymamamám is kapcsolatban van a folyamattal, rendszeres vendég voltam.

Pár évesen például szentül meg voltam győződve, hogy nagymamamám emberfeletti képességekkel rendelkezik, ugyanis az összes karácsonyfa alakú sütemény pontosan ugyanakkora volt, és ugyanúgy is néztek ki. Megpróbáltam utánozni, de az én karácsonyfáim nem hogy az övére nem hasonlítottak, de még egymásra sem, s mivel én nem voltam képes reprodukálni, sőt, apám és nagyapám sem, logikus volt, hogy nagyi különleges adottságokkal bír. Egyszer aztán szemtanúja voltam, ahogy szaggatóformával végtelen számban gyártja az egyénsüteményeket. Más gyerek talán csalódna, hogy nagyi mégse szupernagyi, vagy legalábbis nem úgy, ahogy addig gondolta, de nekem az jutott eszembe, hogy ez mekkora ötlet! Egyszer kell csak megcsinálni, és utána végtelen számban tökéletesen lehet ismételni! Nagyi innentől nem szupernagyi volt, hanem egy zseni, hisz az is logikus volt, hogy az eljárást ő maga találta fel és tökéletesítette, mindenki más már tőle vette át, mert hát idősebb volt mindenkinél, akit ismertem.

Hogy a misztikustól való elfordulásom és a technokrácia - azon belül is az automatizálás - iránti vonzalmam innen ered-e, nem tudom. Volt ugyanis pár bukkanó a folyamatban - a bölcsészkarra való jelentkezés előtt is -: megszállott érdeklődésem ellenére a kézügyességem egy háromujjú patás állatéhoz hasonlítható. Megpróbáltam lemásolni a formát, mindenféle fémszalagokból próbáltam aránylag egészségesen kinéző stilizált karácsonyfa formájú szaggatókat hajtogatni - egyes fémdarabokat nagyon nem kellett volna szét-, majd újra összehajtanom és a nyers tésztába nyomkodnom, de itt már az anarchizmus és a punk mozgalom felé tendálunk -, de az eredetitől nagyon messze estek. Nagyi tehát mégiscsak szuper, mert tud olyat, amit más nem. Ezen kívül a nagymamahajtású automatizmusok fölöttébb hasznosak, és igen megbízhatóan és önállóan működnek. Továbbá ha a civilizáció egyik napról a másikra megszűnne, és újra ki kéne találni mindent, a nagymama intézménye igen előkelő helyen szerepelne a listámon.