A nem szeretem, illetve a nem tetszik nem kéne, hogy büntetőjogi kategóriák legyenek. Mélyen liberális demokráciánkban pont a liberális alapokat hagyjuk figyelmen kívül, úgy is mint a kölcsönösség elvét: ha valaki a szólás szabadsága mellett kardoskodik, akkor bizony olyan vélemények kinyilvánításának a szabadságáért is küzd, amik nem fognak tetszeni neki. Attól még, hogy egy vélemény szalonképtelen, ostoba, vagy éppen hazug, még nem betiltandó. Az ilyen törekvések a "tiltsuk be az emberi hülyeséget" irányvonalat képviselik, ám csak a szőnyeg alá söprik, hisz amiről nem tudunk, az nem fáj. Majd becsukjuk a szemünk, akkor nem látnak ők se minket. A mások bántalmazására való bátorítás viszont az: a gyújtsuk fel, verjük meg, akasszuk fel buzdítások már büntetendők (a tettek nem különben) - a többi csak megvetendő.
Engem jobban aggaszt a jog effajta alkalmazása, mint az, hogy ha a szélsőségesek kerülnének hatalomra, menten bevezetnék a cenzúrát és a másként gondolkodók vegzálását. Nem azért aggaszt jobban, mert engem is fenyegetne a betiltás, vagy mert egy igencsak esetleges szélsőséges hatalomátvétel után arany életem lenne, hanem mert ezek a megnyilvánulások a rendszer hibáit jelzik, ott keletkeznek, ahol probléma van. Ha betiltjuk a tüneteket, attól az okok még megmaradnak. Ennyi erővel betilthatnánk a problémákat élből: mostantól csak jó híreket akarunk hallani, a rémhírterjesztő-felforgató elemeket pedig betiltjuk (volt már ilyen). Inkább az okok, a hibák kijavításán dolgoznának ekkora elánnal a hatalom és a kisebbségek képviselői, és a szélsőségesek megmaradnának annak, aminek eredetileg létrejöttek: a társadalom elmegyógyintézetének.
