Megasztár megint! Jeeee! Be kell vallanom férfiasan, én a Megasztár selejtezőket - vagy válogatót, mittomén hogy hívják - imádom. Sírva röhögés, de komolyan. És még csak az se érdekel, hogy közben élveteg, élhetetlen, faszirig gyáva köcsög vagyok, ők úgy se látják.

Kedves lányok és fiúk, vidámságom forrásai: nem tudtok énekelni! Én se tudok (és akkor még finom voltam), viszont nem is hiszem magamról, hogy de! Nem baj ám, ha nem megy, annyi minden más van még, amiben sikeresek lehettek: Schwarzenegger se tud énekelni, mégis milyen izmos volt! Most meg kormányzó, azám!

Mégis jó érzéssel - ostoba, gonosz, kaján kárörömmel - tölt el engem, hogy kis hazánkban még mindig akadnak szép számmal olyanok, akik az eddigi szériákat látva is önként mennek a vágóhídra. Annyira torz önképekkel és szürreális, érthetetlen elvárásokkal, hogy még a Monthy Python is csak öklét rágva tudott ilyeneket szkeccselni.

Elárulok pár nagyon nagy titkot, ne mondjátok el senkinek:
A zenéhez tehetség kell, de más elfoglaltsághoz se árt, csak mindegyikhez másfajta. A felnövés egyik velejárója, hogy az ember kipróbálja, mi fekszik neki. Nálatok ez valahogy kimaradt - érezhették a műsor készítői is, le is vitték gyors a korhatárt.
Magyarországon zenéből meggazdagodni szerencsés keveseknek sikerült csak, és nekik is igen hosszú évek igen kemény munkájával, amit még jóval felfedezésük, befutásuk _előtt_ kezdtek el, nem kint a váróban, amíg nem szólítanak. A meggazdagodás alatt pedig nem azt értem, hogy volt valakinek három nyári slágere, amire keresztül-kasul tátogta az összes kultúrt meg diszkót, aztán azóta nem hallott róla senki - vajon miért -, hanem tízmilliókat, ingatlanokat, nagy értékű fogyasztási cikkeket, stabil, biztos egzisztenciát. Mellékesen ha Csányi Sándor holnap arra ébredne, hogy annyi pénze van, mint a magyar zenészek színe-javának összesen, kivetné magát az ablakon.
A seggriszálásból, rinyálásból megélő egyének piaca a Kelemen Anna - Győzike - Kiszel Tünde háromszögben lassan meg is telt. Vannak futottak még szereplők, de ahogy "a médiában", itt is elég belterjes vetésforgó van csupán, a cserélődés minimális.

Közben meg az eddigi döntősök között is akadtak szép számmal énekelni, zenélni, előadni tudó, tehetséges és elhivatott emberek, mégse futott be mindegyikük, és nem batár nagy autókban furikáznak a Riviérára nyaranta. Bevallom, az eddigi szériákat végignéztem, de mentségemre legyen mondva, hogy nővel. Sőt, egy élő koncertre is elmentem. Nem az én világom az a zene, na, és még csak értékelni se tudtam, mert nem értek a zenéhez.

Összefoglalva: nem az a vicces, hogy ha valaki nem tud énekelni - a vicces az, amikor hülyét csinál magából a kamerák előtt, ahogy szentül hiszi, hogy ő a következő Christina Aguilera, és az is vicces, hogy amikor meg megmondják neki hozzá értő emberek, hogy ettől picit azért még odébb van (ti. soha nem is lesz), akkor meg kiborul, és mindenki hülye, meg minden szar.

A zsűrit viszont néha sajnálom, mert kénytelenek ők röpke fél perc alatt meglépni azt, amit anyu, apu, a tömegszórakoztató-ipar, az iskola, a közösségek, a fürdőszobatükör és egyebek hosszú évek alatt elmulasztottak: szembesíteni a delikvenst a realitással, hogy a vágyak és a tények nem csak elnevezésükben térnek el.

A poszt meg az alábbiról kapta a címét - őket se ismeri itthon a kutya se, mégis mekkora zene! (legalábbis nekem az :-)