Megnéztem a Terminátor 4-et moziban. Erősen spoileres élménybeszámoló következik, szóval ha még nem láttad, de meg akarod nézni, akkor ne olvass tovább!

Szeretem, ha egy filmnek van értelme, ha következetes, ha a történet halad valami felé, ha egyedi mondandója van, és ha nincs tele oda nem illő dolgokkal. Sci-fi esetén az ember hajlandó lejjebb adni a mércét, mert az olyan „mi lenne, ha” eset: látszólag megváltoztatunk egy-két dolgot, és megnézzük, hogyan változna hozzá képest minden más. Legenda – sőt, műfajhatározó film - esetén még ennél is lejjebb adja az ember, mert élvezi azokat a kliséket, amiket amikor először látott, még nem voltak azok, de azóta is kajálja. És mégse tetszett.

Az új prototípus csávó nagyon nincs képben. Találkozik pár szerencsétlen túlélővel, és megkérdezi, hogy mi a dátum. Mármint melyik év. Meg mi ez a sok rom, meg gépember, akik ki akarják nyírni. Erre a túlélők: te jó arc vagy, gyere velünk! Aztán leesik valami sugárhajtású, mátrix-világok harca utánérzésű embergyűjtő röpzajról, jó nagy sebességgel, és olyat kacsázik a vízen, hogy az rekord, vagy tíz teljes fordulatot csinál, fejen. Aztán kimászik a partra, kirázza a füléből a vizet, és megy tovább, és nem is gyanakszik, miért maradt el az ezer darabba törése. Biztos mindenkivel megesik, csak ritkán. Meg szíve van neki, érted? Az összes többi fémembert ilyen miniatomerőmű hajtja komoly teljesítményekre, őt meg egy emberi szív, az adja a kraftot a hidralikának, de akkorát, hogy más terminátorokat falhoz csapdos fél kézzel.

A felkelők meg… Skynet ilyen sugárhajtású, plazmaágyús jóságokkal járőrözik, radar, lehallgató, éjjellátó, meg ami kell, a rebellisek meg 40-50 éves csapatszállító helikopterekkel huligánkodnak az égen. Na ja. Az A-10-esek már nem is említem. Jóérzésű ember bombázóval nem áll neki vadászgépeset játszani olyan ellenféllel, akit nem hat meg a nehézségi erő. Az összes eddig részben földalatti bunkerekben nyomorogtak, és ha csak egy percre is kidugták a fejüket, azt rögtön letépte egy robotkar, most meg akkora hangáruk van, hogy a CIA-nál kezdő műholdfelvétel-elemzőknek derogálna bekarikázni. A bázisuk meg jó, hogy nincs kitáblázva, az aknamező jelzéseinek a dekódolásához meg az emberiséget reggelire megevő szuperszámítógép kapacitása is kevés (egy mágnes jel jelzi, hogy mágneses aknák vannak, terminátoroknak tilos az á).

Skynet központja rakja fel a diódát az egészre. Ez ugye ilyen mátrix-szerű, fullgép-fullautomata-embervadászó/pusztító rendszer, de a központi vezérlőben ott van a billentyűzet. Na de kinek? A prototípus csávó meg elgyalogol a vezérlőig, az egyik holografikus cucc fölé helyezi a kezét (!), és úgy szinkronizálja wireless a telefonkönyvet. Biztos a kezében van az antenna, na. És közben villog a szeme, hogy a kezelő a ledek állásából meg tudja mondani, lefagyott-e biztos. Majd miután mindezt wi-fin és szimbolikusan megbeszélték, megjelenik a nagy kivetítőn maga a gonosz, és úgy dumálnak, szemtől szembe. Aztán a srác dühös lesz, és átküld egy széket a kvarckristály képernyőn. A kis Jonh Connor meg begépeli (!) a kapun meg a celláknál a kódot, a konzol valószínűleg direkt neki volt fenntartva, mert egy motorminátor (ami nagyon kúl dolog) nehezen birkózna meg vele, mert nincs neki se keze, se lába.

A világtörténelemben mindössze egyetlen olyan emberről tudunk, aki két atombombát is túlélt – hozzá csatlakozik immár John Connor is, pedig az egyik igen közel, pontosan alattuk robban, miközben helikopterrel igyekeznek eliszkolni (és nem zuhannak le). Szintén ő az, akit annyiszor vághatnak oda falakhoz, csövekhez, tartályokhoz és más, erre a célra szolgáló tereptárgyakhoz, ahányszor csak akarnak, szeme se rebben. Az se nagyon használ, ha egy lapos vasdarabbal hátulról átszúrják a mellkasát, ugyanis ekkor nem saját vérében fuldokolva leheli ki lelkét röpke fél perc alatt, hanem még egy csomó mindenre van ideje. Még azt is végignézi, hogy az áruló csajszi lesmárolja az új gépembert, felelősségének teljes tudatában. Ja, ez az a csajszi, aki tűzálló is: ha ráfekszik a gépember, akkor tök mindegy, mekkora lángot borítják be őket, a haja vége se pörkölődik meg.

Aztán jön Arnold, és pár bő másodpercben felvonultatja teljes színészi repertoárját (kifejezéstelenül néz).

A film felétől már feszengtem, a vége fele kezdtem kifejezetten rosszul érezni magam, a slusszpoénnál meg kerestem a zacskót: a fémcsávó azért olyan emberi, mert szíve van neki! Nem, nem azért, mert meghagyták az agyát az összes elmékével, nem: a szív az oka nekije. Nekem fájt a szívem a sorozatért.