Jimmy-t nem szólód le! (vagy Jimit) Eszedbe ne jusson, ne próbáld meg! Megtaposnak, megaláznak, az a jó, ha fáj! Senkit sem érdekel, hogy olyan ember, hogy Jimi Hendrix nem létezett, csak a fejekben. A végén szerintem már ő sem tudta, hogy ki kicsoda. Marketing? Ugyan már, nem úgy megy a bálványoknál! Voltak szebbek, jobbak, és vannak is, de a marketing, az marketing, a vágyak meg nem azért vannak, hogy rációt keressünk bennük, hanem hogy meneküljünk velük, beléjük. Ha szeretjük az ikont, többek leszünk mi is, hisz nevét szánkra vesszük, csak törődni feledünk el, vagy őszintének lenni, főleg magunkkal.
Felállunk egy sláger vállára, s mondjuk: ez épp ilyen volt, igaz volt! Persze nem tudjuk, csak akarjuk, de azt nagyon-nagyon. Van benne némi báj, de úgy, ahogy abban az emberben, aki fél kézzel meg akarja állítani a vonatot, és közben kedvesen mosolyog. Esetleg másik kézzel rá is gyújt, biztos, ami biztos. Fosztani a felesleget lefele róla, azt kéne, csontig, hogy csak a váz maradna, át lehetne látni a bordák között, látni, amit a szép ruhák és kellemes modor eltakar: nevezetesen, hogy az elhatározás megszületésekor ki lett már lapítva a személy, csak még nem ért oda - sőt, megeshet, hogy senki sem fogja látni, csak a mosolyt, a cigit, és a vonatot, amit biztos megállított, így kellett történnie egészen biztosan.
Mert ő volt Jimi. (vagy Jimmy, tök mindegy)