Az zenéről, annak is az urbánus ágairól, de nem mindről.

Aki a gépi zenét nem érti, nem érzi, az le is nézi egyben. Jobb esetben is zsákutcának, elfajzásnak, tömegterméknek tekinti, nem az élet ünneplésének, mint ahogy a fűszál nő ki a betonlapok rései közül, nem az emberi szellem és lélek diadalának, hanem elvesztésének. Pedig az ember abból építkezik, amije van, ahogy a tegzes lárva is azt építi bele a házába, amit talál: ha autóriasztók, szirénák, ütve fúrók és sercegő vezetékek közt nő fel, akkor ezekből a hangokból fog zenét csinálni; ha összeszerelő soron születik, hát mechanikusan fogja látni és hallani a világot. Nem lesz ettől kevésbé emberi, kevésbé természetes vagy organikus - kevésbé népi, ha úgy tetszik.

Nem utolsó sorban nem ártana tájékozódni, miről is szólnak a számok, hátha sikerül elkerülni, hogy lakodalmasnak nézzünk egy Rammsteint („und dann wird er wie ein Hund mit eigen Fleisch und Blut sich paaren”), sátánistának Mansont („I went to God just to see, and I was looking at me”), Zámbó Jimmy-nek egy Therpay-t („Heaven kicked you out – you wouldn’t wear a tie”), Lagzi Lajcsinak Zombie-t („Yeah - two guns west I ride an instamatic, polaroid rat crucifixion nail”), és limonádénak a hardcore-t :-).