Az alábbi poszt azért született, mert a pszichiáterem - akihez azért járok, mert zsidónáci fideszkommunista drogos vagyok (meg 13 éves, szemüveges, 40 kiló és pattanásos, és még sose volt nőm), és hátha ki tud belőle gyógyítani némi gyónás által - épp szabadságon van, és két választásom volt: vagy ide írok, vagy a kapcsolat.hu-ra. Tovább olvasni csak erős idegekkel és egy zacskó xanax-szal, mert semmi sem igaz belőle, és szégyellem is magam, de legalább lesz majd téma a következő kezelésre is. Elzárkózom magamtól, és fujj.

2018. szeptember 3., Budapest. 5-ös számú Dél-keleti áteresztő pont, este felé. Szemerkélő eső. Szürke, hűvös, szottyos idő. Leszegett fejű emberek vonulnak egy-egy kézi poggyásszal a talpig kevlárba öltözött egyenruhások sorfala között az aszfalton. Őrkutyák ugatnak a szájkosaruk mögött. Ikvai-Szabó elégedetten szemlélte a jelenetet a Hivatal központi vezérlő termének monitorain, ahogy óramű pontossággal végre összeáll a Nagy Mű: az élhető főváros! Nehéz, fáradságos munka volt eljutni idáig, és sokszor fenyegette a Tervet az ellehetetlenülés, de a válság végül meggyőzte a Bizottságot, hogy nincs más megoldás.

Hogy megértsük, mi vezetett Terv végrehajtásához, meg kell vizsgálnunk a korábbi próbálkozásokat. A felületes szemlélőnek úgy tűnhet, hogy a cél a budapesti polgárok ellehetetlenítése volt, de nem is tévedhetnénk nagyobbat: a cél a Város megmentése, a Tökéletes Város megteremtése volt - akár a polgárok ellenében is. Százezrek költöztek el, de ez nem számított, sőt: a gyengék és a gyávák később úgyis kirostálódtak volna. Csak azokat akarták megtartani a Kísérlethez, akik elég szívósak voltak, vagy nem volt más választásuk.

A ’90-es években az önkormányzati bérlakásokat már nem tudta a Tanács fenntartani, így a lakók választhattak: hajléktalanok lesznek, vagy kényszertulajdonosok, akik kénytelenek lesznek mindazokat a munkálatoknak a költségét viselni immár, amit a korábbi tulajdonos, a Tanács nem végzett el. Rengetegen választották az utóbbit, kölcsönből, a Banktól. Röghöz lettek kötve, és még örültek is neki. A kommunikáción múlik az egész, már akkor is tudták.

Felosztották a Várost apró kerültekre, megosztva az embereket, elaprózva az erőforrásokat, ellehetetlenítve az átfogó fejlesztéseket. Túlárazott közbeszerzésekkel ellehetetlenítették a BKV-t, a parkolási pénzt meg elosztották egymás között, a helyett, hogy parkolókat építettek volna belőle. Végül a pénz maradékát beleöntötték az Alagútba. De nem volt mit tenni, a legtöbbeknek nem volt hova, nem volt miből menni. A Párt közben leamortizálta a vidéket is, és így Budapest még mindig vonzóbb alternatívának látszhatott.

A légszennyezés – aminek a pontos mérését a gyakran fellépő technikai hibák ellehetetlenítették – nem csak légúti megbetegedéseket, hanem mutációkat is okozott. A helyzet 2006-ban majdnem kezelhetetlenné vált, de hála a rendőrségbe delegált tagoknak jó kommunikációval sikerült úrrá lenni a Kossuth-téren, még ha le is kellett kordonozni. De voltak olyan mutánsok is, akik a Bizottság direktívái alapján aluljárókban összegyűjtötték a polgároktól a mobiltelefonjaikat és mp3 lejátszóikat, majd tarka felvonulásokon bemutatták munkájuk gyümölcsét a Vezetőségnek, elvonulva a tribün előtt.

Ám mindez kevés volt. Jött a válság. Akadozott az Alagút építése, nőtt a szennyezés, a lojális mutánsok túlkapásait is egyre nehezebb volt már elsikálni a sajtóban, és a polgárok azzal fenyegették a Pártot, hogy nem csak az országban, de magában a Városban is leszavazzák a Bizottságot. Eddig valamelyiket mindig sikerült elkerülni, de a kettős vereség lehetősége pánikot keltett a tagságban. Ekkor, 2009. május 17-én összeült a Bizottság, teljes létszámban. Döntöttek, a Terv végrehajtását fel kellett gyorsítani. Már csak egy utolsó tesztre maradt idő.

Okulva a szmogriadó hatástalanságából, lezárták a főbb útvonalak felét. Ez volt az igazi stressz teszt, megmutatta, hogy mennyit bírnak el a polgárok. Nos, a polgárok zokszó nélkül tűrték az egy hónapos tortúrát, a pofátlan nyilatkozatokat („Tegyék le az autót a nem létező parkolókban, és üljenek fel a késő, lerobbanó, drága és amúgy is túlzsúfolt tömegközlekedésre! Télen hűt, nyáron fűt! Szép napot, Budapest!”). Hozzászoktak már, és ott lebegett a szemük előtt a következő évi választás ígérete – ha tudták volna akkor, hogy nem lesz több választás…

Ikvai-Szabó is tökéletesen elégedett volt az utolsó tesztel. Örömmel töltötte el, hogy őt jelölték ki a Terv operatív végrehajtására. A Terv: Budapest lezárása. A magyar Tiltott Város. 2009. augusztus 21-én, amikor az ország igyekezett kiheverni az ünnepi másnaposságot, orosz, izraeli, amerikai és IMF különítmények vették körbe a fővárost, és lezárták az összes utat, a repülőteret görög ejtőernyős rohamosztagosok foglalták el, akiket NATO radar hiányában nem észleltünk, Gaskó pedig az ezerszer begyakorolt módon megbénította a vasúti közlekedést.

A Tiltott Városon belül házmesterek, kopogtatócédula-gyűjtők, és közterület felügyelők vegyes kommandói jártak házról házra: összeírták a lakókat kor, nem, származás, felekezet és pártpreferencia szerint, és összevetették a központi nyilvántartóval: amennyiben eltérést találtak, fekete keresztel jelezték a listán, ahogy azoknak a nevét is megjelölték, akik nem a kívánatos preferenciákkal rendelkeztek – ők később keményebb átnevelésben részesültek. A most már üzemen kívüli BKV és vidékről felhozott, rekvirált Volán buszokból transzportokat szerveztek, amik mindenkit, aki nem állt a Párt alkalmazásában, deportáltak vidékre, az átnevelő táborokba.

A legtöbben apátiával vegyes unalommal vették tudomásul sorsuk ilyetén alakulását, gond egyedül a lojális és ellenreakciós mutánsokkal volt, de nekik felajánlották BAZ megyét, amit a győztes megkapna örökbirtoknak. A táborokat a legnagyobb titokban készítették fel: volt pártüdülők, amiket piaci ár alatt privatizáltak, majd áron felül visszabéreltek, vitatott tulajdonú gyermek- és úttörő létesítmények, eladhatatlan, lepusztult katonai kaszárnyák, amiket már amúgy is őrző-védő speciális egységek biztosítottak, és elnéptelenedett tanyák.

A táborokban kijárási tilalom és szigorú napirend volt érvényben. A céljuk: hozzászoktatni az embereket a közszolgáltatások színvonalához, és letörni abbéli vágyukat, hogy minduntalan kérdésekkel zaklassák a Pártot. Korai kelés, robotmunka, átláthatatlan, ad-hoc szervezés, önmaguknak ellentmondó szabályok, 100 ezer emberenként egy kórházi ágy, amit napi váltásban sorsoltak, ám ha egy másik táborban volt, a nyertes nem feküdhetett be, mivel a tábort elhagyni nem lehetett. Akiknek a neve mellé korábban fekete kereszt került őket átadták Bauer Tamásnak, aki ideiglenes, oldalfal nélküli sátortáborokban őriztette a rábízottakat, és árkot kapáltatott velük fejenként napi egy szelet kenyérrel és fél liter vízzel.

A Tiltott Városba az ország többi lakosának nem volt bejárása, csak külön, a Bizottság által kibocsájtott engedéllyel. A Városon belül csak a Párt alkalmazottai maradtak, akik fegyelmezetten hajtották végre egyik mérést a másik után: meghatározták, mekkora az az egészségügyi kapacitás, ami egy mértanilag átlagos embernek szükséges, mekkora távolságot tesz meg a statisztika szerint naponta, és így tovább. Ám mivel a népesség erősen lecsökkent, de az infrastruktúra nem, így visszavettek a korábbi paraméterekből, és tervbe volt véve, hogy a visszatelepítés után sem emelik majd őket, hiszen a régi-új lakosok még ezeket is előrelépésként élik majd meg a korábbi körülményekhez képest. A Tiltott Város lakóinak jó okuk volt a fegyelmezettségre: minden áldott nap ingázókból verbuválódott mad max hordák próbálták áttörni a kordonokat, hogy eljuthassanak munkahelyükre.

Kilenc hosszú év telt el az utolsó teszt óta. A Nagy Mű elkészült. Ikvai-Szabó, miközben a még békeidőkben beszerzett térfigyelő kamerák monitorain keresztül nézte a Tiltott Város újranépesítését, visszagondolt a Nagy Tanító egyik jelszavára, és ki is mondta, csak úgy magának: Igen! Megcsináltam!