„Mindenki, aki a minimálbér tízszeresét meghaladó összeget, mintegy bruttó hétszázezer forintot keres, az ezen felüli részről mondjon le, vagy fizesse be a szegények javára, közhasznú célokra, javasolja a Pedagógusok Demokratikus Szakszervezete (PDSZ).”

Amikor eddig jutottam reflexből heves anyázásra nyílt a szám (aztán később tovább olvastam, de úgy se lett sokkal jobb a helyzet). Ha csak eddig nézzük, akkor elfelejtünk pár apró dolgot, kezdve onnan, hogy a minimálbér tízszeresének a bruttója ötszörös nettó fizetést jelent, vagyis öt darab minimálbér eltűnt az éterben. Persze nem az éterben, hanem a „progresszív” adózásban, ami adójóváírás révén a munkavállaló oldalán gyakorlatilag nulláról indul. Az éterben átalakul un. szociális transzferekké: ha az államot szolgáltató államnak tekintenénk, akkor egy adott szolgáltatásnak adott ára lenne, vagyis mindenki havonta összegre ugyanannyi adót fizetne, ám ez – nagyon helyesen – nem így van. Ha az államot kockázatközösségként néznénk, akkor havonta mindenki ugyanakkora „biztosítási díjat” fizetne be, amiből a „károsultakat” (az adott szolgáltatást éppen igénybe vevőket) fizetjük, ám – még mindig nagyon helyesen – nem így van. Ha az államot úgy néznénk, hogy mindenki ugyanakkora arányban járulna hozzá a fenntartásához – kb. egykulcsos jövedelemadó -, az egész igazságos lenne, hiszen akinek nagyobb vagyona van, azt nagyobb mértékben is védi az állam – de nem így van, és ez már annyira nem jó. Mert – ahogy a fenti példa, vagyis az öt minimálbér deficit is mutatja – mindezek helyett azt tesszük, hogy egyre emelkedő arányban drágítjuk az államot, és az államon keresztül azokat a piaci termékeket is, amiknek az előállítói állami transzferben részesülnek – és ezt emelné tovább a PDSZ elnöke, amikor az elhibázott koncepciójú minimálbér mellé szeretné beemelni a válságra való tekintettel a maximálbér(?) fogalmát is.

Keresgéltem az interneten, hogy megtudjam, hogyan is nézett ki az eredeti nyilatkozat, de mindenki csak az MTI hírt vette át, ami így folytatódik:

„A javaslat a parlamenti képviselőkre, minisztériumi szakemberekre, a munkáltatói szövetség tagjaira egyaránt vonatkozik - mondta Kerpen Gábor a szakszervezet vezetője.”

Vagyis nagyrészt fölöslegesen izgultam, hiszen Kerpen úr a polelitre és a tőkésekre gondolt, ám a gondolatmenetbe itt is hiba csúszik, és szerintem célt is téveszt. A kapitalizmus naiv szemlélete szerint mindenki pontosan annyit keres, amennyit a munkája, vagyis a termékhez hozzáadott értéke ér. Ezt kismillió hatás torzítja és változtatja, a legtöbb ráadásul késleltetve, úgyhogy inkább maradjunk annyiban, hogy mindenki nagyjából maximum annyit keres, amennyit hajlandóak fizetni neki. Ez a piaci részen még nagyjából – jól/rosszul - működik is, szóval nem kell túlidealizálni vagy abszolutizálni, de a közszférában eleve halva indul, mert se a kereslet/kínálat, se a szükség és kényszer nem tudnak érvényesülni. Gondolj csak bele, mennyit kéne piaci körülmények között keresni egy orvosnak pl.: 8 év képzés, tehát nagyobb a befektetés és a kockázat, mint mondjuk egy 3 éves szaknál, a népesség töredéke képes csak a szükséges képzettségeket elsajátítani, így ez is tovább drágítja, mert szűkíti a kínálatot, a kereslet viszont óriási – ehhez képest kap bruttó 90 ezeret alapfizetésnek induláskor. Érdekes mód Kerpen úr ez esetben mégse a közalkalmazotti bértábla rendbetételét kéri számon a legújabb megszorító csomagon (Orbán Viktor is felhívta már a sajtó figyelmét, hogy ne hívják Bajnai-csomagnak, mert úgy olyan hatást kelt, mintha az MSZP-nek semmi köze se lenne hozzá, és ők is igazából csak áldozatai lennének az egésznek), nem azt kérdezi, hogy addig rendben van, hogy nehéz és jó munkához – azért az államigazgatás ilyen lenne – nagy fizetés, kvázi a piaccal való konkurálás kell, de akkor miért nem kapunk olyan munkát a pénzünkért, amit joggal várhatnánk el, hanem beszáll ugyanabba a populista és demagóg agitpropba, ami pont az általa kritizált polelit – parlamenti képviselők, minisztériumi szakemberek, stb. – sajátja, és ami önmagában is inkább csak okozója a problémáknak.

Szerintem ezt egy érdemtelenül mellőzött társadalmi csoport – ti. a pedagógusok – érdekképviseleti szervének a vezetője nem kéne, hogy megengedje magának. Értem én, hogy vannak arra emberek, akiknek az a dolga, hogy megoldják a gondokat, de mások tehetetlensége senkit sem mentesít a következmények alól.