16 éves voltam, és a jó ég tudja, mi célból és végre, de azon kaptam magam egy derűs tavaszi hétvégén, hogy faterral meg még néhány emberrel fatelepen rakodunk meg épp egy pótos ifát. Kell az a kis testmozgás, szabad levegő, miegymás. Az egyik fordulónál elkezdtem nehezen lépni, de gondoltam, csak nem fáradok ilyen hamar. Lenézek, hát nem jön egy deszka is a lábammal? Ott akkor nem fájt, csak csodálkoztam, hogy ezt így hogy? Szerintem Chaplin is egy ilyen afférral kezdte a pályáját, csak titkolják, a zongorakíséret meg azért kellett, hogy elnyomja azt a heveny káromkodást, amit az ember olyankor művel, amikor egy szöges deszkát próbál lefeszíteni a talpáról úgy, hogy lehetőleg közben ne essen seggre, de a mozdulatok teljesen autentikusak voltak. Az egyik srác mondja okosan, hogy fordítsam oldalra, és lépjek rá a másik lábammal, ezzel meg le – nabazdmeg, veled is csak többen vagyunk.

Leszedtem, cipő le, zokni le, kárfelmérés: ez biza csúnya, és vérzik. Fater, bevinnél az ügyeletre? (ha szépen megkérlek) Mindjárt, csak előtte felrakjátok a maradékot? Ezt ugye most te se gondoltad komolyan! Jó, visszamegyek a kocsihoz, öt perc. (lett az húsz is) Kocsiba be, haza, vételeztem fél pár papucsot, irány az ügyelet. Soron kívül csak két beteget engedtek be előttem (csak gyógyszert íratni jöttem aranyoskám – én meg levágatni a lábamat, csókolom, tessék csak menni, nem sietek), addig is jól mulattam a párbeszédeken (én ha egykor megiszok egy joghurtot, kettőre már ki is fosom – ááá, az semmi! én meg ha…) (hát a józsival mi van? – öngyilkos lett. – nem csodálkozom rajta, amennyit az ivott…). Közben a seb elkezdett varasodni (ez még később fontos lesz), és úgy már fájt rendesen.

De végre én jövök, kezitcsókolom doktornő, hogy tetszik lenni? Én? Hát én szögbe léptem. Milyen szögbe? Nagy, rozsdás, büntetőbe. Érdeklődnék, mi a teendő. Megnézné, milyen mély a seb? Au. Igen, már be volt varasodva, semmi gond, csak picit fáj, ezek a meghatottság könnyei. Mivel keni? És az csíp? És muszáj? Igen, szeretem a lábamat. Akkor kenje vastagon. Ííííííí... Ez egy recept. Kész is vagyunk? Hogy micsináljak? Menjek át a gyógyszertárba, álljak sorba, váltsam ki, jöjjek vissza, üljek sorba, és majd beadja? A nagy rozsdás szögbe léptemnek melyik része nem volt meg? Persze, már megyek is, alásszolgája, köszönöm a türelmét (hogy ütne el egy füveskamion).

A gyógyszertárban az élet értelméről gondolkodtam, hogy milyen kiismerhetetlenek a sors összefüggései: mondjuk ha magammal hozom a szöges deszkát, és befenyítem vele az ügyeletet, már végeztem volna. Közben haladt a sor, én meg a papucsba szivárgó vértől diszkrét cuppanásokkal közeledtem végre a kiadó ablakhoz. Kiváltottam a tetanuszt (ugyanis ez nincs egy általános orvosi ügyeleten, mert miért lenne, kinek kellhet az), és visszabandukoltam az ügyeletre. Beálltam szépen az ajtó mellé: ez többeknek nem tetszett, de kilátásba helyeztem, hogy a véres papuccsal fogom arcon törölni, ha nem nyugszik le (ekkor már kellemesen zsibbadni kezdett a lábam, a talpam pedig szép sárga színre vált). Kérik a következőt, hát nem én vagyok az? Második kör.

Jó napot kívánok, megint én vagyok, meghoztam a medicinát, amit kért. Nem, szerintem sem vicces. Az olyan kis ampulla csak? Nem lehetne bevenni, mint egy kapszulát? De, ezt most el kell ismernie, ez igenis vicces volt. Hogyaza! Mekkora tű! Ugye maga is csak viccel! Nem? Miért érdekli, milyen kezes vagyok? (gyere közel, majd megtudod) Akkor a bal vállamba? (még mindig jobb, mint seggbe) És azzal a tűvel? Várjon, nézem, hol jön ki a vége! Fájni fog? Áááááá! Elég lett volna, ha csak szimplán válaszol, én elhittem volna. Persze, vigyázok magamra (és a te lelkedre).

És végezetül vállon veregetett. Bal vállon.