Érdekes film, szerintem megnézésre mindenképpen érdemes, még akkor is, ha idővel elkerülhetetlenül alámerül a kötelező panelekben, szinkronizmusban és kurrens vallásdobálózásban. Mi lenne, ha valaki 14000 évet élne? Milyen lenne az érzékelése mindannak, ami minket emberré tesz? Miben térne el a világról alkotott képe attól, amit elvárnánk? Az alábbi poszt erősen spoileres lesz, úgyhogy aki szeretné megnézni, az ne olvassa el. Ja, a bigottak se, és ez nem feltétlen vallási értelemben értendő.

A film arról szól, hogy egy professzor 10 év tanítás után, minden előzmény nélkül bejelenti, hogy otthagyja az állását, és elköltözik. A kollégái és barátai meglepetésként beugranak hozzá az utolsó napon, közvetlenül az elutazás előtt elbúcsúzni. Addig faggatják a hirtelen elhatározás okáról, amíg hirtelen azon veszik magukat, hogy azt a lehetőséget találgatják, hogy a professzor valóban lehet-e egy 14000 éve született kőkorszaki ember, aki természetes módon halhatatlan. Nem akarok reflektálni minden egyes motívumra, ami felmerül, csak az általam érdekesnek találtakra.

Az idő koncepciója

Az emberi agy nem kronologikusan tárolja az emlékeket, hanem asszociatívan. Legtöbben képtelenek vagyunk minden eseményre emlékezni, és pár nap történéseit sorba tenni is tudatos erőfeszítést igényel, hogy ok-okozati sorrendet állítsunk fel. De milyen lehet 14000 év emlékeivel élni? Milyen lehet az emberi - és állati, vagy növényi - ciklikusságot, ami az életet szervezi, az élet és halál körforgását, ami non-kronologikus emlékezésünk és időkoncepciónk alapja, kívülről szemlélni?

Az embernek az idő koncepciója komoly gondokat tud okozni, hiszen nem mérhető, nem egzakt. Az óra nem az időt méri, hanem saját magát, pontosságát pedig egy másik órához viszonyítjuk. Az idő nem történés, hanem a történések szabályt követő korrelációja. Amikor 100-200 évről beszélünk, az legtöbbünk számára egyenlő az örökkévalósággal, hiszen tudomásunk szerint 200 évet még senki sem tapasztalt meg. Mennyiben változna az időről, és az alapvető korrelációkról, szabályokról alkotott felfogásunk, ha az emberi érzékelés és tapasztalás eme egyik utolsó, természetes határát is átlépnénk?

Fontos lenne-e egyáltalán az időszámítás, vagy az általunk kreált tájékozódási pontok - amik annyira pontosak, amennyire éppen érdekünk kívánja - értelmüket vesztenék? Fontos lenne-e, hogy mikor született Jézus, vagy hogy melyik fáraó uralkodásának melyik évében járunk, ha egyszer úgyse halunk meg?

A tér koncepciója

Mindaz, amit mi térnek fogunk fel, szintén a mi léptékünkhöz, érzékelésünkhöz, tapasztalásunk korlátaihoz van mérve. Nem lakunk nagy országban, de még így is nehéz bejárni és biztonsággal tisztában lenni vele, ráadásul mire végzünk, kezdhetjük előröl, mivel a tér, amit magunk körül emlékeinkben tárolunk, már megváltozott. A globalizmus egyik gondja - az egymásra hatás arctalansága mellett -, hogy a térről alkotott felfogásunk is kilépett korlátaiból.

Milyen lenne ugyanez, ha mondjuk elindulnál onnan, ahol vagy, egy irányba, és csak az emlékeid alapján megpróbálnál visszatalálni? Eltévednél-e? Ha elég messzire jutottál, akkor valószínűleg igen. Így az a kérdés, hogy honnan indultál, értelmét veszti, hiszen az a hely már nem létezik, absztrakció csupán, aminek rajtad kívül senki sincs birtokában, és egyfajta kollektív emlékezettel sem lehetne rekonstruálni - ez viszont azt is jelenhetné, hogy soha nem is létezett. Ami pedig nem létezett, az megint csak értelmét veszti: mindazok a kötelékek, amik minket keretek között tartanak, hirtelen megszűnnének.

A tudás illúziója

A filmben elhangzik egy nagyon fontos megállapítás: hiába élne bárki 14000 évet, vagyis a késő kőkortól napjainkig, nem lehetne mindentudó. A fenti két koncepcióból való kilépés erre nem elég. Egyetlen ember, egyszerre egy helyen - ennyire limitált nézőpontból egy folyamatosan változó mindenséget feltérképezni nem lehet. A változatlanságot igen, ám ha a szemlélő része a mindenségnek, akkor az már nem változatlan, hiszen a szemlélő tapasztal.

A tudás nem más, mint kontrol. Erre törekszik az ember, hogy a körülötte lévő világot megismerje, és a történéseknek rendszert, ok-okozati összefüggést adjon, hogy ki tudja számolni, hol lesz eső, és mikor kell aratni. Vagyis az állítás, hogy tudok valamit, azt jelenti, hogy valamit az ellenőrzésem alatt akarok tartani (tekintélyelvűek figyelmébe).

Vagyis ha elfogadjuk, hogy az idő egy olyan jelenség, ami rajtunk kívül minden más létező számára közömbös, a tér pillanatnyi tulajdonság, és hogy teljes kontrolt sose fogunk elérni, akkor emberek vagyunk-e még? Ez a kérdés, amire a film nem ad választ: hol húzódik az emberi minőség határa? Hiába lép túl minden koncepción és korláton az egyén, ha biológiailag ember, még ha változatlan is, attól ember-e még? Vagy azáltal, hogy változatlan maradt, pont, hogy kiírta magát a rendszerből?