A gazdasági világválság forrása, ground zero. Bemutatjuk azokat az embereket, akik mindazokat a hiteleket felvették, amiket a bankok felelőtlenül osztogattak, újracsomagoltak, és elhazudtak. Ez történik velük, miután beüt a krach.

Kemény. Na nem az, hogy bedőlnek a családok, az emberi sorsok, meg hasonlók. Ha ezen aggódnánk, egy élet kevés lenne hozzá, és akkor még csak az afrikaiakért aggódtunk, az ázsiaiakhoz kéne még két élet, és még úgy se érnénk a végére. A kemény az a hozzáállás.

Végignézni, hogy mi mindent hagynak ott az emberek: bútorokat - új és antik -, számítógépek, gyerekruhák, akkora tévé, hogy nem fér ki az ajtón. Egy valamire való lomis sírna, ha látná. Innen Magyarországról nézve az ember picit átértékeli, hogy mit is jelent az, hogy nagy a jólét: megvenni, beleharapni, aztán eldobni, majd venni egy inkább másikat, pedig már az elsőt is csak a szemünk kívánta.

Ezeket az embereket nem úgy lakoltatták ki, hogy este nyolckor szóltak, hogy akkor holnap reggel hatra légyszíves - hónapjaik voltak rá, mégis úgy néz ki, mintha valami láthatatlan természeti katasztrófa söpört volna végig a környéken. De miért is érdekelné őket? Hitelből volt a ház is, a gyerekruha is, a nagy tévé is. Könnyen jött, könnyen ment, igazából nem is az övé volt, akkor meg?

Ami ebbe nem fér bele, azok olyan dolgok - már a gyerekruhákon kívül -, mint mondjuk annak az autónak a tulajdoni lapja, amivel elmentek, a családi fényképek, vagy épp a nagymama hamvai. Földrengések, tűzvészek, áradások és hurrikánok áldozatai szokták mesélni, hogy mielőtt letarolta volna az otthonukat a csapás, a fényképalbumot azért csak megpróbálták kimenekíteni. Itt semmi ilyen nem volt: se hirtelen jött katasztrófa, ahol fél perc alatt kell döntened, se a családi emlékek nem voltak olyan fontosak.

De van tovább is: a medencét leengedni azért annyira nem nehéz, nem? Mielőtt beszállsz a kocsiba, megnyitsz egy csapot, azt viszont hallás. Rendes ember a hotelszobát nem meri így maga mögött hagyni, pedig ott effektíve fizet azért, hogy takarítsanak utána. Itt meg külön embert kell az önkormányzatnak fizetnie, hogy a zöld szúnyogkeltetőket fertőtlenítse, mielőtt kitörne valami jó kis járvány.

A takarítók - akiket a bank azért fizet, hogy a lefoglalt házakat időre "átadáskész" állapotúra csupaszítsák - panaszkodnak, hogy nincs se idejük, se emberük - pedig több, mint tízszer annyian vannak, mint a krach előtt - arra, hogy mindent szépen kiszortírozzanak, raktározzanak, majd értékesítsenek, ha már az eredeti tulajokat nem érdekelte túlzottan. Próbáltak jótékonysági alapítványokkal is dolgozni, de azok ugyanúgy ott hagyták az út szélén, ami nem tetszett neki, azért meg a lomtalanítókat büntetik meg. Már ha egyáltalán jönnek a jótét cégek. Lehet, nekik se annyira fontos. Úgyhogy megy szinte minden a szeméttelepre darabolva, tömörítve, elásva.

A csúcs akkor is a gyepfestő: a kiszáradt füvet szép zöldre festi, hogy jobban mutasson a prospektusban, hogy megvegye valaki a házat, és kezdődhessen minden előröl. Csak őszintén, igaz? Még a kukás főnök is szkeptikus: szerinte nem kell 10 év, és jöhet megint vissza az új tulajok alól ganézni.