Kísértet járja be a politikai pártkommunikációt: a szakértői kormány kísértete. Eörsi Mátyás érdekes mód fején találta a szöget: demokráciában nincs szakértői kormány. Azt az államformát máshogy hívják (talán szindikátus?).

A képviseleti demokrácia elvileg a választópolgárok érdekeinek a képviseletén múlik. A pártok – megint csak elvileg - különböző, a tagok által közösen vállalt célok mentén szerveződnek, támogatásukat pedig a szerint kapják, hogy a társadalom mekkora, szavazati joggal rendelkező része ért egyet ezekkel a célokkal. A felhatalmazásuk erre szól: a deklarált értékek, módszerek, elképzelések és egyebek átültetésére a gyakorlatba, kontrol alatt. Persze ami nálunk ezen név alatt működik, az távolról sem hasonlít erre: a pártok gyakorlatilag biankó csekket kapnak, képviselőik négy évig tulajdonképpen azt csinálnak, amit akarnak - és ezzel a szuicidizmus határait feszegetve vissza is élnek, legyenek akár kormányon, akár ellenzékben. Mi meg asszisztálunk hozzá. A rendszer szabotáltságának az állapotát látva időről-időre felmerül, hogy úgynevezett szakértői kormány kéne. De az mi?

A jelenlegi parlamentben, kormányban és csatolt szervezeteikben nincsenek szakértők? De bizony. Akkor mi lenne a különbség? Az, hogy egy pártkormánynak van mit vesztenie: támogatottságot. Egy párt jelenlegi deklarált célja kormányra kerülni, és ott maradni a lehető leghosszabb ideig, ugyanis így tudják garantálni, hogy az adóból befolyt pénzből a lehető legtöbb felett dönthessenek. Ezzel nincs is gond, csak a római köztársaság - szintén helyenként korrupt - gyakorlatából az a felismerés nem nagyon akaródzik befészkelni magát vezetőink agyába, hogy ha többet termelünk, akkor egységnyi idő alatt több pénz felett lehet dönteni, és nagyobb az esélye az újraválasztásnak. Ez kéne, hogy garantálja az ország fejlődését. De nem teszi, mert nincs kontrol.

A szakértői kormány felett vajon milyen kontrol lenne? Ki nevezné ki? Kinek felelne? Milyen programot valósítana meg? Egyáltalán: kikből állna? Az egészségügyi minisztert delegálhatná mondjuk az orvosi kamara, a pénzügyminisztert a könyvvizsgálók valamely szakmai szervezete, a gazdaságit valamelyik vállalkozói szervezet, és így tovább, minden funkcióra kijelölhetnének a megfelelő érdekvédelmi és szakmai szervezetek, akik ugye a tagok érdekeit képviselnék és mediálnák a többi szervezet tagságának az érdekeivel - magyarul: politikát csinálnának. A kormány, a minisztériumok csupa jogászból, közgazdászból, orvosból, mérnökből, bürokratából állnának - pont, mint most. Akkor mi lenne a különbség? Marad a felelősség kérdése.

Egy, a fenti vázlat alapján összeállított kabinet a társadalom igen kis részének az érdekképviseletével bírna, ám adót azoktól is szedne, akiknek nincs beleszólásuk, hogy azt mire költsék el. Egy szakmai szervezet, vagy úgy általában egy szakma ugyanannyira széttagolt különböző kérdésekben, mint a társadalom egésze: eressz össze két közgazdászt, és ha fél órán belül nem hülyézik le egymást, akkor az egyik hazudik. A pártoknak pont ezeket az eltérő, szakmákon átívelő szemléletmódokat kéne rendszerezniük, hogy mire döntésre kerül a sor, hogy merre induljunk, ne 300 hangból kelljen kiválasztani a leghangosabbat, hanem csak háromból.

Ám nem ezt teszik. Nem rendszereznek, nem képviselnek, minden kontrol elől mániákusan elzárkóznak, és amit csak lehet, titkosítanak, letagadnak, és elviszik szárazon. Pedig ha azon politikusok, akik időről-időre szakértőznek inkább a kontrol erősítéséért szállnának síkra - még ha csak ekkora lelkesedéssel is -, már előrébb tartanánk.

De felőlem lehet szindikalizmus is. Az is szép szakma, és kb. ugyanannyi ráhatásom lenne a dolgok alakulására, mint most.