Van ez a cirkusz.
Politika. Parlament. Kongresszus. Falugyűlés. Akármi.
Vannak benne a bohócok, vannak benne kényszeredett nézők, és vannak benne cirkuszigazgatók, akiket nem látunk, mert a függöny mögött, a porondon kívül állnak.
Nézőnek születni kell, a cirkuszt elhagyni nem lehet, kipeckelt szemhéjakkal nézed a produkciót, akár tetszik, akár nem, és ha nem tapsolsz, hát mindig van egy néző, aki szerint te nem is vagy cirkuszba való.
A bohócok is nézőnek születtek, csak őket úgy választják bohócnak. Hogy kik? Hát a cirkuszigazgatók! Kiáll a bohóc, és elmondja, most mennyivel fog drágulni a cirkuszjegy. Ha a nézők több, mint fele tapsol, az igazgató boldog. Ha nézők több, mint fele nem tapsol, az igazgató lecseréli a bohócot.
Bohócokból pedig kell pótlás, különben foghíjas maradna a társulat. Jobb cirkuszokban van külön bohócképző a sátor mellett, és onnan verbuválják az új szórakoztatóipari segédmunkásokat, amikor az egyik szerződéses bohóc véletlenül pont a színpadon fingja el magát, produkció közben. A nézők ugyanis nem szeretik, ha az orruk alá szellentenek, pláne ilyen drága jegyárak mellett. Olyan bohóc kell, amelyik a paraván mögött engedi csak el a gázokat.
Van egy kopottas, düledező kis sátor a cirkuszkaravánban. Piros, fehér, és zöld. Egy hibája van csak: nincsen hozzá bohóciskola. Egyedülálló módon 18 éve ugyanazzal a társulattal működik, teltházas előadásokkal, néha gyújtogatásokkal. Na, nem azért, mert olyan jó, hanem mert nincs utánpótlás. Nincs bohócképző, nincs iskola, ahol elmagyaráznák a bohócoknak, hogy a porond közepén nem szarunk. Mondjuk a nézőknek se mondja el senki.
Így lett a mi kis társulatunk foghíjas, a nézők apatikusak, és csak idő kérdése, mikor fogja valaki tényleg ránk gyújtani az egészet.
Talán pont az igazgató.
