Tettem egy felelőtlen ígéretet: azt mondtam, hogy aki hajlandónak és képesnek mutatkozik a közüzemi és közszolgáltatási díjak átrendezésével könnyíteni a magyar háztartások helyzetén, arra fogok szavazni.

Gréczy elég egyértelművé tette, hogy ez a párt nem az MSZP. A Jobbik programjához a jó ég tudja, honnan, miből lenne pénz. Az LMP per pillanat kevés ehhez. Az MDF-ről nem beszélünk. Maradt gyakorlatilag a Fidesz.

Akkor is ők maradnak, ha befogott füllel kellett mantráznom az ígéretemet. Akkor is, ha Kubatov, akkor is, ha Pelczné, Pintér, Semjén vagy a keresztény kurzus. Akkor is, ha a választókörzeti jelöltet van szerencsém 16 éve ismerni, és ha a bemutatkozó honlapon nem teszik ki a képét, akkor a szövegből nem ismerem meg (pedig amilyennek ismertem, még direkt örültem is, hogy ő indul).

Akkor is, ha előéletem, hátterem a Jobbikra predesztinálna (a jelölt, a kampányfőnök, az aktivisták mind fiatalkori cimborák).

Akkor is, ha a hátam közepére nem kívánom az egypárti kétharmadot, és ott lebeg, hogy négy év múlva a most otthonmaradók le fogják szavazni a következő kormányt, mert nincsenek szövetségesei.

Szarnak a pofon vagy nekem a plafon.