Nagy Imrét szegényt sose fogják már eltemetni. Hiába ástak neki sírt többször is, és hantolják el verbálisan legalább az év egy adott napján állami, önkormányzati, párt- és iskolai ünnepségeken, még mindig nem nyughat. Mert akik ténylegesen sírba tették, azokat nem ismerjük. És azok nem a besúgók voltak, hanem a beszervezőik.

A temetetlen múltunk része az is, hogy mi a listánkat, az igazi állampárti ki-kicsodát nem hoztuk nyilvánosságra. Csak mert. Innen ered az a bizalmi válság, ami a magyar társadalom polarizáltságáért felel (na meg a polelit, aki nagyon jól megélnek ebből a polarizáltságból). Ugyanakkor az is szomorú, hogy a mindenkori kommunistaköpködés céltáblái nem a tartótisztek, csak a beszervezettek.

Egy parlamenti képviselőnk mondta egyszer, hogy szerinte egy beszervezett besúgót csak annak van erkölcsi alapja megítélni, aki nemet mondott a saját beszervezésére. Én ezzel nem értek egyet. Mivel a hozzá hasonlókból kevés van, ahogy a múltjukat őszintén felvállalókból is, pont a katarzis maradna el megint: szerintem egy besúgót annak van joga megítélni, akiről a jelentés szólt. Belőlük pedig azért akadnak páran.

Az egy dolog, hogy központilag nem hoztuk nyilvánosságra a mai napig sem, hiába perel Kenedi János már Strassbourgabn is ezért, de valamiért nem nagyon érezték úgy a hálózat egykori tagjai, hogy ki kéne állniuk az emberek elé, és elszámolni a lelkiismeretükkel: íme, ez vagyok én, ez az én történetem, róluk jelentettem, és itt vannak az iratok. Hány ilyen volt? Fél tucat?

Valamiért nem olvasunk a sajtóban olyan történeteket, hogy Géza és István 30 évig voltak telekszomszédok, egy brigádban dolgoztak, a gyerekeik ugyanabba az iskolába jártak, és hétvégente néha összejárt a család. Aztán Géza ’92-ben átment Istvánhoz, aki felképelte és kidobta, majd nyolc évig nem szólt hozzá, amíg Géza rákos nem lett, és ágynak esett. Ekkor István átment hozzá, és vagy másfél napig csak beszéltek. Kisírt szemekkel és könnyebb lélekkel ment végül haza.

Nagyon nagy szükségünk lenne pedig bizonyosságra, hogy hihessünk önmagunkban, hogy ne mások határozzák meg helyettünk, kik is vagyunk, és hol állunk. Ha még 20-30 évig eltart, hogy a múltunkat, a viszonyrendszerünket pár havonta átírják, akkor ne csodálkozzunk azon, amit és akiket magunk körül látunk, mert a saját hazugságaink foglyai vagyunk.

Bye bye, Imre, bye bye szabadság.