A tömegoszlatás ősi román szokás.
Úgy hívják tupurai (vagy valami hasonló).

Hozzávalók:
- egy darab hegedűs
- egy darab gitáros, háromhúros gitárral, kék műanyag fésűvel (nagyon fontos, ezzel kell majd pengetni)
- legalább 4 visító asszony, népviseletes főkötővel, szoknyával, zsebes kardigánnal
- ukrán import csokis cseresznye vagy meggylikőr (alapozni, hogy jobban csússzon).

Menete:
- várd meg, amíg nagy tömeg gyűlik, pl. esküvő
- állj ki középre
- und los gehts.

Igazán autentikus beszámolóval sajnos nem tudok szolgálni, mert a visítókórus ponn kint volt, amikor a zenészek rákezdtek, az egyetlen, aki bent volt, csöppet be volt rekedve, és úgy hangzott, mint akit a saját temetésére visznek. Volt ugyan egy második kör is, de a fővisítót hiába kértem tolmácson keresztül, hogy ugyan visítana már, közölte, hogy ma már visított egy másik lagzin, úgyhogy pihen a népművészet.

Plusz aggodalommal érkeztem, mert fel voltam készítve, hogy ez aztán valami embertelen lesz. Aztán láttam, ahogy a visítókórus szétül a teremben, és féltem, hogy dolby surroundban fogom kapni.

Maga a zene egyébként nagyon repetitív, szinte váltások nélküli. A lakodalmas szintipop szünetében szerintem kész felüdülés volt, pedig voltak magyar slágerek is románul, meg kék a szemed, meg hosszú fekete haj, meg egy össznépi numa numa.

Ősi románszokás továbbá a hajszőkítés.

Meg úgy tűnik, hogy mi használtruhát importálunk Angliából, ők meg használt lovakat, legalábbis csak az út jobb oldalán voltak hajlandók szekeregelni, én meg ott ültem kétségbeesve, hogy akkor most kinek van elsőbbsége.

Ja! Szatmáron fa alá ne parkoljatok, mert reggel a kocsi helyén csak egy guanó szobor lesz!

(akartam ide linkelni tupurai-t, de nincs az interneten - lehet, hogy engem csak szívattak?)