Valahol a '80-as generációs vita mentén némi idézet a részeg írtől:

Valahogy az a döntés született a XX. században, hogy a vallás nem több, mint intézményesült halálfélelem. Nézd csak meg a katolikus egyházat: a leghivalkodóbb szervezet a világon, aranyszegélyű lila köpönyegekkel, és akkora ékszerekkel, hogy ha leejtik, még agyonsújt valakit. Hát mi más lehetne, mint rituális pánik a halál miatt?

"Mind meg fogunk halni, gyorsan, vedd fel a csúcsos aranysipkát!"

Szóval ez a halál dolog... amikor fiatal vagy, sokat gondolkozol rajta. Nos, nem igazán gondolkozol rajta, mert addig terjed a figyelmed még, mint egy üveg áfonyalekvárnak, de jelen van, mint motivációs tényező, ami miatt mindenféle hülyeséget csinálsz:

Szerezz egy állást. Vegyél egy lakást. Keress párt. Hívd meg a lakásodba. Vedd rá, hogy maradjon. Vegyetek egy kenyérpirítót. Menj dolgozni. Szállj fel a buszra. Beszélj a főnököddel. Mond: picsába. Ülj le. Vedd fel az izét. Bambulj ki a fejedből. Sikíts belül. Menj haza. Nézz tévét. Nézz rá a párodra. Gondold végig, hogy ó miért, miért történik mindez? Feküdj le aludni. Forgolódj ébren. Kelj fel. Szédülj. Öltözz fel. Menj dolgozni - megint. Ugyanaz minden egyes nap, ez a valóság, ez történik veled. Menj haza ismét, ülj le, nézz tévét, egyél, mmm.

Kertészkedés, kertészkedés, kertészkedés, halál.

Mert a fiatal férfi azt hiszi, sok szexel elodázható a halál, a fiatal nő meg, hogy a megfelelő függöny kiválasztása kordában tartja az elmúlást, de az első pár gyerek után nincs már szex, és a kölykök úgyis leszakítják a függönyt, úgyhogy végül is hiába való volt mindkettő.