Ezennel hivatalosan is jártam a világ végén. Komolyan. Na nem az igazin, csak amiről hagyományosan úgy gondolták, hogy az. Meg strandon is voltunk. Meg hegyen. Szubjektív élménybeszámoló, ömlesztve, de igyekszem majd strukturálni.

Malaga nyugati része olyan, mint bármelyik magyar panelváros, csak pálmafákkal. Meg spanyol feliratokkal. És jól szolizott lakosokkal persze.
A belváros szép, csak drága, a szieszta meg rohadt idegesítő, mert a legtöbb helyen érzésre csinálják, nincs is feltétlen kiírva.
A strandok iszonyat szemetesek, egy balatoni szabad strand tisztább tud lenni. Lejártuk a lábunk, mire találtunk egyet, ahol nem kutyaszar, mekiszacsi és műanyagpalackok között kellett kamillázni, ez a város keleti végén van, busz visz-hoz, fejenként és irányonként 1.10 euróért.
Az utcák leginkább egyirányúak. Kocsival térkép nélkül fél óra megtalálni a helyes irányt, térképpel egy-másfél, és kétszer kimész az elkerülőre.
A folyók szárazak. Egy csepp víz sincs bennük. Volt, amelyik folyóban lovakat legeltettek.
WC kefe alapból nincs, úgyhogy vagy szemezel a csíkokkal, vagy áztatod-lehúzod-áztatod-lehúzod, amíg el nem tűnik. Lehet ezért szárazok a folyók?
A kiszáradt folyómedrek városi szakaszai ki vannak betonozva, ide a helyi ifjúság lábtengó pályákat rendezett be, és minden nap este 7-től kifulladásig összejövetel van, labdával, sörrel és zenével. Itt éreztem először, hogy másik országban vagyok, mert legyen bármilyen sűrűn lakott rész, senki nem zavarja el őket a picsába.
A kaja jó, de a tányér és a pohár nem lesz makulátlan. Tengeri herkentyűk és halak szerelmesei előnyben. Ettünk gáz helyen is, de semmi bajunk nem lett. És a kaja tényleg jó. Ritka az az étterem, ahol nem kell sóznom, mert van íze az ételnek, itt a fele olyan volt.

A vasút állami, de az nem úgy van, hogy akárhonnan akárhova, nekünk nagyon nem sikerült kiigazodni rajta, miért jó, hogy Granadába minimum 2 óra az átszállás. Gibraltárt felejtsd el. Olyan város nincs. A kihelyezett Renfe elektronikus automatákhoz képest meg az Elvira igazi csúcstechnológia.
A busz viszont privát, ennek köszönhetően a buszpályaudvaron olyan a káosz, hogy ha nem tudod, melyik társaság hova megy, akkor vagy végigjárod mindet, mert menetrend kifüggesztve az nincs, vagy meggondolod magad. Ott is volt az egyiknek ilyen elektronikus kütyüje, 130 kilométerre fejenként kb. 3000 forint, vissza ugyanannyi, vagyis kb. annyi, mint itthon.

A fák szeretnek ránőni azokra a táblákra, amik megmondanák, hogy melyik város merre van. Néha más táblákra is ráfanyalodnak, de ez a turistákon kívül senkit sem zavar.
Az autóutakon (120 km/h, kétszer két sáv, elválasztóval) le- és a felhajtók vannak, csak a gyorsító és a lassító sávokat felejtették el megépíteni, így 6-8%-os meredekségű instant 40-es bekötőutakról lehet kamikázézni, vagy ácsorogni, amíg valaki beenged.
Spanyolország nemzeti állata a körforgalom: két sávos útból három sávos behajtó, két sávos (bár sávelválasztó-vonal nincs, de fölösleges is lenne, nem használják) körforgalom, és az elmélettel ellentétben (a jobbszélső az első lehajtón megy ki, a középső a másodikon, stb.) mindenki ott megy ki, ahol a legerélyesebb sofőr.
Az index a gépjárműben csapda: aki használja, az turista, és úgy lenyomják a körforgalomban, hogy inkább oda megy, ahova mondják. Granada? Á, jó lesz Torremolinos is, ez a Golf is arra tart tőlünk két centire.
A hegyi szerpentinek lenyűgözők a Totalcar szerint. Biztos igazuk van, csak nekik nem jött szembe a kamion, tükre már a Punto fölött, mögöttem meg egy kis Alonso, aki nem érti, hogy miért nem megyek az 50-es táblánál, beláthatatlan kanyarban, szakadék szélén legalább 70-et, és úgy próbál kapacitálni, hogy egy-másfél méter féktávot hagy mögöttem. Felfele ugyanez.
Viszont a hülye spanyolok tudod hova építenek viaduktot meg alagutat? Hegybe meg völgybe! És megússzák! Pedig válság van! Meg meleg!

Gibraltárba ha mész, ne ijedj meg, hogy biztos elhagytad, már jössz egy ideje, és még sehol egy tábla, mert nem is lesz. A határvonal (tkp. a reptér, amin keresztbe át kell majd hajtanod) spanyol felét úgy hívják, hogy La Linea de la Concepcion, de abból is csak annyi lesz kiírva, hogy La Linea, és az is csak egyszer: ha elvéted, mehetsz Algecirasba, az meg állítólag lepra egy hely.
La Lineán az összes „Gibraltár erre” táblát gondos kezek összepaintballozzák rendszeresen, úgyhogy érzésre. Ha nem találod el, semmi gond, minden kereszteződés körforgalom.
Nem tudom, mi igaz a kalóztörténetekből, de az Upper Rock szerintem a szabad rablás legszebb hagyományaira épült: egy átlag családnak a belépő és a plusz jegyek (hogy megnézhesd azt, amiért érdemes felmenni) egy havi magyar minimálbér, úgyhogy ezt kihagytuk.
Helyette megtekintettük azt a kereszteződést vagy ötször, ahol el kell döntened, hogy Európa pont, Upper Rock vagy felvonó. Éppen átépítették, és nehéz úgy koncentrálni az amúgy se túl egyértelmű táblára, hogy néha egy-egy munkás átszalad előtted egy hatos létrával, vagy egy légkalapáccsal, jobbra tőled meg benézik az elsőbbségadás táblát, mert azt nézte, hogy elütöd-e a létrás csókát. Egyszer még a kordont is ránknyitották.
A másfél autó széles, jobbról kőkerítés, balról hegy, oldalt állnak és szemből jönnek, te meg keresed az egyest emelkedőnek kis utcákról nem is érdemes beszélni.
A benzinkútról meg elzavartak, mert a parkolóban cigiztünk. Magyaráztam a csókának, hogy mire itt robban, ő már kétszer meghalt benzingőz mérgezésben, de beárult a kutasnak, úgyhogy otthagytuk őket a francba.
Visszafele viszont La Lineán megtaláltuk a tökéletes strandot a keleti parton: homokos, hullámos, és nincs szemét. Elneveztük a „Strand a világ végén”-nek, és elvittük az összes kagylóhéjat.
Ja, és az egész nyaralás alatt Gibraltár volt az egyetlen hely, ahol megnézték az útlevelünk vagy bármilyen iratunk, azt is csak befele.

Strandokhoz még: az ember imponáló mennyiségű tengeri homokot képes átcsempészni a zöldhatáron a farpofái között, pedig nem is akarja.

Granada fentről szép, lent meg nem voltunk. Fent sorban állni a 40 fokban igazi élmény, mert nincs árnyék, és az elővételes jegyeket prioritással ugyanaz az ablak (igen, egy ablak, mert a másik négy zárva) szolgálja ki külön sorból, mint az átlagembert. Amikor (32 perc) kezdett komolyan foglalkoztatni, hogy hőgutával bemehetünk-e soron kívül, meghallottunk egy magyar párbeszédet, hogy ott jobbra, úgy 10 méterre, egy kis épületben eldugva vannak az automaták, és bár nincsenek kitáblázva, működnek, csak bankkártya/hitelkártya kell hozzá. 3 perc múlva volt jegyünk. Amikor a többi sorba álló kérdőn nézett, elárultam magam, és megindult a tömeg. Csúnyán utánam is szólt az egyik őr, de hát kapjákbe.
Pláne, hogy az nem úgy van, hogy bemész és nézel, nem. A Nasrid palotát csak és kizárólag a jegyen feltüntetett időpontban látogathatod meg, nem előbb, és pláne nem később. 14:00-kor a jegyünkre 19:00-át nyomtattak. Hogy mi az a Nasrid palota? Amit az Alhambráról képeslapokon látsz, az. Aztán kiderült, hogy a Nasrid palotához olyan 100-150 fős sor van (előjegyzéssel, persze), meg másnap reggel repültünk vissza, és két óra szerpentinre voltunk Malagától, úgyhogy Nasrid nekem csak képeslap.
Plusz minket nyolcszor vert el egy-egy hirtelen zápor. Még jó, hogy nyáron arrafele nem esik.

Kb. ennyi. Az utókornak annyit üzennék, hogy gyereket repülőre csak nyugtatóval!

Picasso meg nem volt rossz.