Hazaáruló! Hazaáruló! Hazaáruló!
ÁVH! ÁVH! ÁVH!
stb., stb., stb.
A fenti bevezető után: alapvetően örülök neki, hogy a sokadik ősbűn-eset, a 2004. decemberi népszavazás olvasatában végre egy differenciáltabb hang is megszólalt. Annak meg különösen, hogy végre oda fentre is kezd begyűrűzni, hogy talán a derék felvidéki, kárpátaljai, erdélyi/partiumi, vajdasági magyarokat is meg kéne kérdezni, hogy mit szeretnének?
Mert amikor Frau Dávid olyanokat mond, hogy Magyarországnak ki kéne fizetni a büntetéseket, amiket a - tényleg gusztustalan – szlovák nyelvtörvény miatt kirónak majd, akkor pontosan ugyanazt a lesajnálást lehet belőle kiérezni, amiről a rendszerváltáskori legendák úgy szólnak, hogy idejöttek az Amerikába meg Kanadába szakadt magyarok, azt jól lenéztek minket (hogy igaz-e, nem fontos, az érzés, az a lényeg, meg a magyarázat, a kommunikáció, az).
Olyan nehéz lenne azt mondani, hogy kedves Bugár úr, szeretnénk segíteni, igénylik-e, és ha igen, mit tehetünk, nagy tisztelettel? Hogy partnernek nézni, ne gyámoltalan kistestvérnek. Persze tudom, hogy a nemzeti öntudat nem a Felvidékre szól, hanem a határon belüli választóknak jól csengő hívószó. De akkor is: leesne a mikrofon a szóvivői állványról, ha csak legalább úgy tenne?