A nyomozó és a börtönparancsnok egy hatalmas vihar után kocsikáznak vissza a szigeten az elmegyógyintézet felé:

- Élvezetét lelte-e az Úr legutóbbi ajándékában?
- Miben?
- Az Úr ajándékában! A pusztításban! Amikor ma reggel lementem a nappalimba, és megláttam azt a hatalmas fatörzset a szoba közepén, megérintett a Mindenható keze! Isten szereti a pusztítást.
- Én… én nem vettem ezt észre.
- Ó, dehogynem! Különben miért lenne belőle oly sok? Bennünk van, ez vagyunk mi. Háborúkat vívunk, áldozatot égetünk, rablunk és fosztogatunk és leszaggatjuk a húst a testvérünk csontjairól, s mindezt miért? Mert az Úr azért adta nekünk a pusztítást, hogy az ő dicsőségére tegyünk.
- Azt hittem, az Úr erkölcsöt adott nekünk.
- Nincs tisztább erkölcs, mint az iménti vihar. Nincs is erkölcs egyáltalán, csupán ennyi: el tudlak-e pusztítani, mielőtt te pusztítanál el engem?
- Én nem vagyok erőszakos.
- Dehogynem. Pont olyan erőszakos, mint bárki. Tudom, mert én is pont olyan erőszakos vagyok, mint bárki más. Ha a társadalom korlátai eltűnnének, s csak én állnék maga és mondjuk az étele közé, gondolkodás betörné a fejem egy kővel. Nem igaz? A doktor azt hiszi, maga ártalmatlan, hogy ellenőrizni lehet, de én jobban ismerem.
- Nem is ismer.
- Ó, dehogynem!
- De nem ismer!
- De bizony, jól ismerem! Több száz éve ismerjük már egymást! Ha most megpróbálnám kirágni a szemgolyóját az üregéből, meg tudna-e állítani, mielőtt megvakítanám?
- Megpróbálnám.
- Ez a beszéd!