Hajnal fél kettő, Nemzeti Színház, nagy színpad ("ahol a fény és a hang is nagy"). Alföldi Róbert egyedül áll a sötét színpadon. A nézőtéren csend. Bekapcsol a reflektor, kezdődik a monológ:

[Alföldi]: - Megtaposlak, megalázlak, az a jó, ha fáj.
[pár másodperc csend]
[Alföldi] - Csa-csa-csa.

A nézőtéren felkapcsolják a villanyt. Egyedül Réthelyi ül az ötödik sorban, jobb középen, rosszallva csóválja a fejét:

[Réthelyi]: - Robi, Robi, ez így nem lesz jó. Küld be anyádat a minisztériumba.

Réhelyi feláll, felveszi szürke ballonkabátját, fejébe csapja keménykalapját, és szomorúan kisétál.

[Alföldi]: - Köszönni meg én fogok... csa-csa-csa.

Meg volt jósolva, hogy tegnap este 6 körül el leszünk ragadtatva. Többes szám első személyt használok ugyan, de persze magamat nem értem bele. Mindegy. Hosszú. Ha te ma mégis ezt a bejegyzést olvasod, az az alábbi okok egyikének a következménye lehet:

A. Nincs olyan, hogy elragadtatás, fátyolnak fellibbentése, meg ilyenek. Nem hiszek a determinizmusban, azért. Suck is life.

B. Lesz, de nem most volt. Hiba került a képletbe, útjai kifürkészhetetlenek. Aggódni nem kell, türelem. Addig idegesítsük egymást.

C. Volt elragadtatás, de annyira keveseket érintett, hogy fel se tűnt. Ez esetben van egy rossz hírem: pokolra jutunk mind. Bocs.